Miért pont te? - George Russell fanfiction

Harminc

Péntek délután – 16:25

Egy pillanatig tétovázok, végül úgy döntök, elmondok neki mindent. Az előbbi mondata rádöbbentett, hogy már nincs veszíteni valóm. Mit ér a karrierem, ha cserébe az egyetlen személyt, akivel megoszthatnám az örömöm, elveszítem?

-George – kezdem óvatosan. - El kell mondanom valamit, de ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni. Hogy nem fogsz utálni miatta és végighallgatsz.

Összevonja a szemöldökét. Lassan válaszol.

-Nem tudsz olyat mondani, ami miatt megutálnálak.

Lehunyom a szemem, mert ettől csak még jobban megfájdul a szívem. Bár hihetnék neki, bár lenne rá garancia, hogy tényleg nem lesz mérges, de tisztában vagyok vele, hogy ez nem így működik.

-Tudnod kell, hogy valójában miért vagyok itt - remeg a hangom, ezért mély levegőt veszek. De mielőtt színt vallhatnék, Lando parádézik be a szobába, nyomában Albonnal, aki láthatóan kínosnak érzi a helyzetet.

-Megjött Lando Beanie! - kiáltja el magát a mclarenes fiú, és legnagyobb meglepetésemre, tényleg kötött sapkát visel a fején.

-Jézusom, Lando! Komolyan ez az új hobbid, hogy rátöröd másokra az ajtót? - George most idegesnek tűnik. - Tanulj meg kopogni végre! Hogy jöttél be egyáltalán?

-Neked meg tényleg ez az új hobbid? - mutat ránk. - Az ajtó nyitva volt, ma már másodjára. Komolyan meg kellene tanulnod használni a zárat - utánozza George-ot. - Csak lenyomtam a kilincset és bejöttem rajta. Így működik egy ajtó, nem?

-Én próbáltam lebeszélni róla - emeli fel a kezét Alex, majd megkerüli göndörhajú barátját és az egyik fotelben foglal helyet.

-Később folytatjuk, rendben? - súgja nekem George és megpuszilja a fejem búbját.

Alex a szeme sarkából figyel minket, de nem szól egy szót sem. A tekintetünk találkozik, mire halványan elmosolyodik. Igyekszem rendezni a vonásaimat, hogy az este hangulatát ne rontsam el, ezért visszamosolygok rá.

-Na, mivel kezdjünk? Egy kis COD?

-Még alig tetted be ide a lábad - szól neki George.

-Ti nyugodtan lelkizhettek, tudom, hogy Alex is erre vágyik most. De én játszani jöttem - Lando száz százalékon pörög. - Hol van már ez a monacói gyerek?

Míg Lando a telefonján üzenetet ír, Alex felé fordulok.

-Miért szeretnél lelkizni?

-Hosszú - fúj egy nagyot Alex. - Nem állnak jól csapaton belül a dolgok, és nem tudom, mit tehetnék. Minden hétvégén azt érzem, hogy száztíz százalékot beleadok a munkába, az autó mégsem fekszik. Marko Helmut, a Red Bull tanácsadója - magyarázza, mert tudja, hogy nem vagyok otthon ebben a világban - nagyon kemény és szigorú ember. És jelenleg nem túl elégedett a teljesítményemmel.

-Sajnálom - nézek rá. - Tehetek valamit érted? Mármint nem mintha sok dolgot tudnék... de ez talán egy kicsit segít majd!

Felpattanok a helyemről, átsétálok Alexhez és megölelem. A fiú először meglepődik, de aztán viszonozza a gesztust.

-Köszi, Emma - néz rám mosolyogva, mikor elhúzódok.

-Na jó, fogunk ma játszani vagy egész délután terápiás csoportot tartunk? - Lando a kávés pultnak támaszkodva figyel minket. - Alex amúgy is mindig ezt csinálja. Ez lehet a csajozós dumája vagy valami hasonló.