Miért pont te? - George Russell fanfiction

Negyvenhárom

Vasárnap délután – 16:50

George

-Tizenhatodik vagy! - kiáltja el magát James. - Kiváló munka!

-Woho! Nem hiszem el! Lenyűgöző eredmény, nagyon jó futam volt, srácok! Nélkületek nem jött volna össze, nagyszerű munkát végeztetek - dicsérem őket a rádióban.

Nehéz szavakba önteni, amit érzek. Sosem végeztünk még ennyire elől egy versenyen sem, és ez hatalmas előrelépés az egész csapatnak. Ebből biztos, hogy ünneplés lesz.

-Gurulj vissza a bokszutcába - hallom meg James hangját.

Ahogy az elkerített részbe kormányozom az autót, leállítom a motort, kiszabadítom magam a biztonságiöv fogságából, kiveszem a kormányt és feltolom magam, hogy kievickélhessek az ülésből. Érzem, ahogy elgémberedett testem új erőre kap. Miután meggyőződöm arról, hogy az autót megfelelő körülmények között hagyom hátra, a garázs felé futok. Minden szembejövő szerelővel lepacsizok, majd James nyakába ugrok. Az öröm hatalmas, büszkén veregeti meg a hátam, miközben artikulálatlanul a fülembe üvölt valamit, aminek a lényege, hogy mennyire büszke rám. Megható számomra a reakciója, mégsem ezt a pillanatot várom a legjobban.

Szememmel egyetlen embert keresek a garázsban, de nem találom sehol.

-Nem láttátok Emmát? - nézek körbe a bokszban. - Úgy volt, hogy itt fog várni.

Cathlyn és Alex összenéznek, de egyikük sem szólal meg.

-Mi van? - mordulok rájuk a kelleténél erősebben.

-Utoljára a fiúkkal láttam, aztán eltűnt. De leadta a kártyáját a biztonságiaknál. Elment.

-Tessék? - értetlenül állok a dolgok előtt. - Kikkel láttátok pontosan? - kapom fel a fejem.

-Alex, Lando és Charles. Miért? Valami baj van? - Cath hangja aggodalmas, de én már egyáltalán nem figyelek rá.

Idegesen beletúrok a hajamba, majd válaszra sem méltatva a csapatom tagjait, a bokszutca felé veszem az irányt. Áttörök a szerelők tömegén, akik mind az eszközöket kezdik pakolni. A szívem a mellkasomban dörömböl, érzem, ahogy az adrenalin szétárad a testemben. Rossz előérzetem van, és ez az érzés egyre csak erősödik, ahogy az interjúk számára elkerített rész felé közeledek.

Meglátom Alexet a tömegben, egy pillanatra találkozik a tekintetünk is, de elfordítja a fejét, hátat fordít nekem és távolodni kezd. Határozott léptekkel megindulok felé. Rengeteg emberen kell keresztül törnöm, miközben a nevét kiabálom.

-Alex! Alex! - hátra sem fordul, csak megy tovább az épület vége felé. – Alexander Albon! - tudom, hogy utálja, ha a teljes nevén szólítom. Most végre megáll és felém fordul.

Pár lépés alatt előtte termek.

-Nem tudod merre van Emma? Utoljára veletek látták - a hangom ideges, nem tűr ellentmondást.

-George, ez most nem alkalmas - próbál csitítani, de most nem fog sikerrel járni. - Interjúra kell mennünk.

-Válaszolj, Alex! Mit mondtatok Emmának?

Megvakarja a tarkóját. Ideges. Látom az arcán, hogy ideges, és biztos vagyok benne, bármi is lesz a válasza, nekem nem fog tetszeni.

-Elmondtunk neki mindent.

Ökölbe szorítom a kezem. A körmöm a tenyerembe váj, mégsem foglalkozom vele. Érzem, ahogy az adrenalin újabb lökete átjárja a testem.

-Hogy tehetted?! - kiabálok rá.