Miért pont te? - George Russell fanfiction

Negyvenegy

Vasárnap reggel – 7:00

A mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. A szívének ütemes dobbanása a legkedvesebb dallam, amit jelenleg el tudok képzelni. George a hátán fekszik, egyik lába kilóg a takaró alól és még békésen alszik. A fejemet a mellkasán pihentetem, bal lábam az ő lábán keresztülvetve, miközben a karommal a derekát ölelem. Az egyik kezével engem ölel, míg a másikat a feje mellett nyugtatja. A függöny mögül egy-egy csíkban napfény kúszik be a szobába, minden békés és nyugodt. Ez életem legtökéletesebb reggele.

Ahogy hallgatom a szuszogását, a tegnap este emléke elevenedik meg a lelki szemeim előtt. Más fiúkkal is voltam már együtt, de George-dzsal egyértelműen más volt. Minden egyes érintése gyengédséget sugárzott. Felelevenednek apró pillanatok. Ahogy az ujjaim végigfutottak a csupasz hátán, az izmos karja a fejem mellett, halk morgások, melyek elhagyták a száját. A testünk mozgásának tökéletes ritmusa, a bennem felszabaduló adrenalin és a testem válasza az ő testére. Semmit nem csinálnék máshogy.

Abban a pillanatban, hogy este belenézett a szemembe, tudtam, hogy bármit megadnék azért, hogy vele maradjak. Nem számít, milyen nehézségek árán, de vele kell lennem. Átbillent a mérleg nyelve, és már tudom, hogy ma bármi történjék is, vele akarok maradni. Szükségem van rá, még ha ez önzőnek tűnik is. Nem tudom elképzelni, hogy holnap felkelek, és ő már nincs mellettem. Elhatároztam, hogy harcolni fogok érte. Kettőnkért.

Hosszú percek telnek el azzal, hogy csak nézem, ahogy George békésen alszik. Képtelen vagyok megunni ezt a látványt. Az ébresztője azonban hamar visszaránt a valóságba és kíméletlenül emlékeztet arra, hogy az idillnek itt a vége, munka van.

A williamses fiú lassan ébredezik mellettem, sokáig ki sem nyitja a szemét. Karjával próbálja eltakarni az arcát, ezzel tiltakozva az ébredés ellen. Végül feladja a harcot és hatalmas pislogások közepette kinyitja hatalmas kék szemeit. Ahogy találkozik a tekintetünk, elmosolyodik, nekem pedig a szívem kihagy egy ütemet.

-Jó reggelt! – a hangja még kissé rekedtes, a haja kócosan omlik a homlokára. Olyan, mint egy kisfiú.

-Jó reggelt! – viszonzom a mosolyát. – Jól aludtál?

-Soha jobban – néz rám, mire érzem, hogy elönti a forróság az arcomat. – És te?

-Én is. De most valahogy az ébredés sem volt ellenemre – fejemet a mellkasába fúrom, mert nem szeretném, ha látná, mennyire zavarban vagyok.

Puszit lehel a fejem búbjára, majd megcirógatja a meztelen hátamat. Jóleső borzongás fut végig a testemen, mire magához húz. Nem tudom, hogy kívánhatnék-e ennél többet, de nekem már ez is bőven elég. Több, mint amennyit megérdemlek.

-A tegnap este – kezdi, azonban nem hagyom, hogy befejezze.

-Tökéletes volt – suttogom.

-Attól féltem, hogy megbántad – elhúzódom tőle, hogy a szemébe nézhessek.

-Sok mindent megbántam már életem során, de a tegnap este nem tartozik közéjük.

Elmosolyodik, kezét az állam alá csúsztatja és megcsókol. A nyelvünk ismét összefonódik, bizsergés fut végig a testemen. George felkönyököl, hogy aztán felém kerekedjen. Keze felfedezőútra indul, ami ellen eszem ágában sincs tiltakozni. Az érintése nyomán forró, bizsergető érzés marad a bőrömön, és ettől csak még szorosabban húzom magamhoz. A körmöm finoman a hátába mélyesztem, amitől halk nyögés hagyja el a száját.

Ebben a pillanatban hatalmas dörömbölés hallatszik a bejárati ajtó felől, majd hang is társul hozzá.

-George, Emma! Remélem, ébren vagytok, mert most bemegyek! – Alex hangja élesen hatol át a legvastagabb falakon is.