Miért pont te? - George Russell fanfiction

Harminchat

Szombat délután – 13:05

-Engedj el! – rántom ki a kezem a szorításából, miközben összeráncolt homlokkal nézek rá. – Mi ütött beléd? – a csuklómat simogatom, ami most kissé piros, és tisztán látszódnak rajta az ujjnyomok, melyek az imént még köré fonódtak.

-Bocs – Krisz mered rám. – Nem akartam ennyire durva lenni.

-Egyre jobban hasonlítasz a főnöködre – meredek rá.

-Pont emiatt vagyok itt – kezdi. – Kapsz egy utolsó esélyt arra, hogy jóvá tedd, amit eddig nem sikerült elintézned.

Nagyot fújok. – Megmondtam Zalánnak, hogy kiszálltam – szűröm a fogam között a szavakat. – Nem akarok se nektek, se másnak kémkedni. Nem akarok senkinek a bábja lenni.

-Sejtettem, hogy ezt fogod mondani – hirtelen körbe néz, mielőtt folytatná. – Tudod, hogy nincs más lehetőséged, ha nem akarod, hogy felhasználja az információit ellened.

-Én magam mondok el mindent George-nak – vágok közbe. – Így nem érdekel, hogy mik a tervei Zalánnak. Nem zsarolhat többé.

-Jól meggondoltad ezt? – látom a megdöbbentést az arcán. – Komolyan kockára tennéd a jövődet ezért a srácért? Szerinted mennyi időbe fog telni neki, hogy elfelejtsen? Ennél sokkal értelmesebbnek ismertelek meg.

-Igazán? – vágom rá ingerülten. – Nektek mi bajotok van? Úgy viselkedtek, mint egy pletykarovat! A sportújságírás távol áll attól, amit ti műveltek. Szítjátok a tüzet a pilóták ellen és a rajongókat is képesek vagytok összeugrasztani félreérthető kijelentésekkel. Nehogy azt hidd, hogy nem olvastam még a cikkeiteket – meredek rá. – Nem ez lenne egy újságíró feladata. Különösen nem egy sportrovatnál.

-Az emberekből élünk, az olvasókból, ugye ezt felfogtad? – támad nekem Krisz.

-Sosem értettem még ennél világosabban mindazt, ami itt történik – nagy levegőt veszek. – Nem akarok ennek a része lenni – folytatom higgadtan. – Lehet, hogy egy hét múlva senki nem fog rám emlékezni ezek közül az emberek közül, de inkább ez, minthogy úgy emlékezzenek rám, mint aki elárulta őket. Nem várom, hogy megértsd. De ne kérj tőlem olyat, amit én sem kérnék tőled – nézek rá szinte könyörgőn.

Látom a fiú arcán, ahogy magában vívódik.

Mindig is kedveltem Kriszt. Az első naptól kezdve nagyon kedves volt velem, mindenben segített, amiben csak tudott, sőt sokszor jött velünk ebédelni a nyár folyamán. Tehetségesnek tartom, elképesztően jól ír sportelemzéseket, de Zalán őt is behálózta és a saját bábujává tette. Időről időre ugyanúgy viselkedik, mint a főnöke. Ennek ellenére tudom, hogy a rendes Krisz még ott él benne, csak néha ő maga is elfelejti, hogy ki is ő valójában.

Most lehunyja a szemét, nagyon sóhajt, majd lassan bólint. – Rendben. Jól van, kitalálok valamit, amitől Zalán lecsitul – néz rám, majd figyelmeztetően feltartja a mutatóujját előttem. - De nem ígérek semmit, úgyhogy minél hamarabb tedd rendbe a dolgaidat, különben robbanni fog a bomba, és az nem lesz szép látvány.

Mosolyogva nézek rá és már éppen válaszolnék neki, amikor George jelenik meg mellettünk az egyik konténer mögül.

-Emma? – néz rám kérdőn. – Már mindenhol kerestelek. Minden rendben? – látom, ahogy a tekintete köztem és Krisz között jár.

-Persze – gyorsan összeszedem magam és rámosolygok. – Csak összetalálkoztam egy kedves ismerősömmel. Krisz, ő itt George Russell, bár ezt bizonyára már tudod – nézek kedvesen Krisz felé, szememmel jelezve, hogy jó lenne, ha ő is részt venne ebben a kis közjátékban. – George, ő itt Krisz, egy nagyon jó barátom.