Miért pont te? - George Russell fanfiction

Négy

Kedd dél - 12:00

-Most mi bajod? - szakad ki belőlem.

-Semmi - vágja rá.

-Értem. Szóval akkor ezt játsszuk? Mert akár el is mehetek, rengeteg dolgom van - hazudom. Félig.

Olyan, mintha elszámolna magában tízig, csak utána szólal meg.

-Nem szeretem, ha ítélkeznek felettem. Nem is ismersz, fogalmad sincs, hogy milyen vagyok.

-Na látod, ebben egyetértünk! - csattanok fel. - Ennek ellenére a munka napomat veled töltöm... - hirtelen eszembe jut, hogy fogalmam sincs miért is vagyok vele valójában. Nem mondhatom azt, hogy elbűvölt az angol akcentusával és a már-már giccsesen csillogó gyönyörű szép szemeivel.

Kérdőn néz rám, én meg csak megcsóválom a fejem.

-Kezdtelek jófejnek tartani, de most nem tudom, mi ütött beléd. Túl titokzatos vagy, és általában az ilyen emberek rejtegetnek valamit... - beharapom a számat. Nem akarok gyerekesnek tűnni, de tényleg ez a tapasztalatom.

-Jól van. Játsszunk egy játékot! Öt kérdés, öt válasz. A munkámon kívül bármit kérdezhetsz, és én készséggel válaszolok. Cserébe nekem is van öt kérdésem hozzád - a mutató ujjával felém bök és széles mosolyra húzza a száját. Ezt bezzeg élvezi.

-Legyen. Mi volt életed legmeghatározóbb pillanata?

-Ez könnyű. Amikor elsőnek ültem gokartban - a szokásosnál is jobban felragyog a tekintete. Hát persze. Egy igazi autó-suttogóval van dolgom, emlékeztetem magam. - Hogy képzeled el a jövődet?

Ezen egy pillanatra el kell gondolkodnom.

-Hmm...nem tudom. Szeretnék továbbra is divatújságírással foglalkozni. Közben várom a szőke herceget fehér lovon, aki majd megment - nevetem el magam.

-Ha nem veszed komolyan a játékot, semmi értelme - megint csúnyán néz rám.

-Jól van. Szeretnék utazni, még legalább két nyelvet megtanulni és lakberendezéssel is szívesen foglalkoznék.

-Mindig ilyen tervezős típus voltál?

-Nem vagyok tervezős. És ezzel most ellőttél még egy kérdést - szélesen mosolygom és még ki is húzom magam egy kicsit.

-Jó, jó - feltartja a kezét, mintha megadná magát.

-Ha egyetlen dolgot ehetnél életed végéig, mi lenne az?

-Ah, ennél kreatívabb kérdés nem jutott az eszedbe? Elég pocsék egy újságíró vagy - most komolyan csipkelődik?

-Senki nem kérte, hogy kommentálj, Mr. Én-Mindent-Jobban-Tudok - az egyik szót elrontom, ő pedig kinevet.

-Pizza. Pizzát ennék minden egyes nap.

-Ugye, tudod, hogy akkor búcsút mondhatnál a kockáidnak?

-Honnan tudsz a kockáimról? Egyébként elvesztettél egy kérdést.

-Most már te is - nevetek fel.

-Oké, akkor még két kérdés... Mi a legkedvesebb gyerekkori emléked?

Beharapom az ajkam, mert erre a kérdésre nem számítottam. Végül elmosolyodok.

-Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy valós emlék - tényleg nem tudom. - De ez a legkedvesebb számomra. Egy szép tavaszi nap, talán három vagy négyéves lehettem. Hintázok a játszótéren, miközben Anya és Apa velem szemben állnak és mind a hárman nevetünk valamin - érzem, hogy a torkomban gombóc keletkezik, miközben próbálom elfojtani az érzéseimet.

Szeretek róluk beszélni, mert így legalább életben tudom tartani az emléküket. Mert szeretném, ha azok is ismerhetnék őket, akik sajnos nem találkozhattak velük. Szeretek apró történeteket, momentumokat mesélni, hogy mindenki tudja, milyen nagyszerűek voltak. De vannak napok, pillanatok, amikor nehezen jönnek a szavak. Szörnyen sok idő eltelt, mióta nincsenek velem, mégsem csillapodik a hiányuk. Könnyes a szemem, és látom George arcán, hogy feszült.

-Minden rendben, Emma? - aggódó tekintete keresi az enyémet, de csak a cipőmet bámulom. Lassan bólintok és szipogok egy kicsit.

-Persze - emelem rá a tekintetem, miközben széles mosolyt villantok. Átlát rajtam.

-Mondd el, mi a baj... kérlek - teszi hozzá, miközben a hatalmas kék szemeivel úgy néz rám, hogy belül elolvadok.

Mély levegőt veszek. - A szüleim már nagyon régen nincsenek velem.

Nehéz csend telepszik a beszélgetésre. Látom, ahogy George fejében kavarognak a gondolatok. Nem néz rám, és csak magamban remélem, hogy nem fog sajnálkozni.

-Nem igazán tudom, hogy mit mondjak... - lehajtja a fejét, majd visszanéz. Kétségbeesetten keresi a tekintetem, míg végül bele tudok nézni a szemébe. - Őszintén sajnálom. Ez borzalmas.

Mély levegőt veszek, összeszorul a szívem. - Ne sajnáld - nyögöm ki. - Én sajnálom... sajnálom azokat, akik nem ismerhették őket.

Érzem, ahogy egy könnycsepp utat tör magának és legördül az arcomon. George észreveszi és felém nyúl, a hüvelykujjával óvatosan letörli, és én közben elfelejtek levegőt venni.

Hirtelen zavarba jön és elrántja a kezét, ami után hosszú percekig lángol még az arcom ott, ahol hozzám ért.

-Biztosan nagyon büszkék most rád - elmosolyodik, amit viszonzok.

-Remélem - sóhajtom.

Szeretném a témát más irányba terelni, így ismét én kérdezek.

-Mi a legnagyobb félelmed? - egyenesen a szemébe nézek.

Nem válaszol azonnal, de állja a tekintetem.

-Hogy nem magam miatt szeretnek az emberek.

A hangjában érzem az őszinte fájdalmat. Szinte a csontomig hatol, ahogy ezt mondja. Úgy szeretném biztosítani arról, hogy könnyen szerethető, de valljuk be, az én szavam nem lenne túl hiteles. Pár órája beszélgetek csak vele, és szinte bárkinek kiadhatja magát, úgysem jövök rá, ha hazudik.

-Miért gondolod ezt?

-Talán mert volt már rá példa - vágja rá. Fájó pontra tapintottam, ezért befejezem a játékot.

-Utolsó kérdés - szélesen mosolygok. - Nem vagy éhes?