The silence wolf *Vkook*

*22.rész*

Jungkook szemszöge:
Mikor Taehyung nem viszonozta csókomat, nagyon megijedtem. Tudtam, hogy haragudni fog, de azért azt nem hogy ennyire. Ahogy ellökött magától, és ahogy a fejemhez vágta az igazságoz, teljesen ketté törtem. Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer Taehyung így fog velem beszélni. Erre, még is megtörtént, és mind ez az én hibám. Elvesztettem őt. És meglehet, hogy soha nem kaphatom vissza.

Gondoltam volna ezt, ha egy betoji, és törékeny kis szuka lennék. De nem.

Ilyen nincs! Addig fogok küzdeni, míg Tae be nem adja a derekát. Igaz, fájtak, nagyon fájtak azok a szavak amiket a fejemhez vágott, de teljesen igaza volt. Én rontottam el, és nekem is kell rendbe hoznom. Tudom hogy nem akar látni ~hisz ezek után ki akarna?!~, de akkor is visszafogom szerezni. Nem lehet senki másé, csak is az enyém. Az első pillanattól fogva az én tulajdonomban volt, és senkinek nem fogom engeni, hogy hozzá érjen. Csak én csókólhatom, csak én ölelgethetem, csak én nézhetek rá. Ő hozzám tartozik, ahogy én is hozzá. Akármennyire nem érdemlem meg, akármennyire utál, akkor is visszafogom nyerni a bizalmát, és a szeretetét. Ha kell, leugrok érte egy hegyről is, de nem akarom, hogy itt vége legyen. Nem szeretném, ha ez miatt a hülyeségem miatt elhagyna. Szóval, mostantól kezdődik a "Taehyung visszaszerző" akció.

Taehyung szemszöge:
Egy hét telt el azóta a nap óta, és mit ne mondjak, nem nagyon érzem jobban magam. De hogy mi is történt azokban a napokban?

Röviden:
Miután kimentem a szobából, úgy döntöttem elmegyek innen, és soha többé nem térek vissza, viszont ezt a tettemet Jungkook anyukája akadályozta meg. Elmondta hogy beszélt Kook-kal és megérti, hogy mérges vagyok rá, de nem éri meg elmenni. Veszélyes lenne kint és ebben valamilyen szinten igaza volt. Nem bírtam volna ki egyedül. Gyenge vagyok, és védtelen. Meglát egy ismeretlen alfa szét is szed. Viszont az se jobb, ha egy olyan személlyel vagy együtt egy lakásban, akit nem szívesen látsz. De mit lehetett volna tenni? Nem mertem, sőt nem is akartam ellenkezni, hisz sok mindent köszönhetek Hayun-nak. Konkrétan második anyám lett, mindig meghallgat, mellettem van, elmondja a véleményét, ha jó, ha nem, kimondja, és ezt imádom benne! Tényleg, nem is tudom mi lenne velem nélküle.

Ezek után pedig sokáig kint aludtam a nappaliban. Mivel Jungkook-kal nem akartam egy ágyban lenni, és a vendék szoba is tele volt ezért, nem volt más választásom. De igazából nem zavart. Volt tv-m, kényelmes kanapém. Másra nem is volt szükségem. Nekem ennyi bőven elég volt. Annyi rossz volt benne, hogy így nem tudtam nagyon elkülönölni. Nem volt magánszférám, nem tudtam nyugton lenni, hisz vagy Hayun, vagy Jungkook mászkált folyamatosan. Szóval ilyen téren eléggé idegesítő, és frusztráló volt.

Ám egy idő után, sikeresen kitakarítottuk a vendégszobát, így végre lett egy külön kis zugom. Volt hogy egy napot is bent töltöttem, annyira nem volt kedvem semmihez. Egyszerűen fájt, összevoltam törve, nagyon is. De hála az égnek, ezen is segítettek. Méghozzá Jimin, és Jin ~na meg persze Hayun is~. Velem voltak, felszedtek a gödörből, és támogadtak. Nagyon jóba lettünk ez alatt a pár nap alatt, de nem bánom. Végre lettek barátaim! Bocsánat, igaz barátaim.

Szóval igen. Ennyi minden történt. Jungkook-kal viszont nem tudom mi van. Néha látom, de nem tudok belőle kivenni semmit. Ami kicsit idegesít, hisz kíváncsi vagyok mit is érez ő. Vajon ugyan úgy szenved mint én? Vagy inkább örül, és Mina-val éli az életét? Nem tudom.. De nagyon érdekel.

- Megjöttünk! - tört be kicsiny szobámba Jimin, háta mögött a mindig mosolygós Jin hyung-gal.

- Oh.. Sziasztok! - köszöntem nekik, miután leraktam az egyik kedvenc könyvemet ~amit amúgy már harmadszorra olvastam ki~.