The silence wolf *Vkook*

*23.rész*

Bocsánat, hogy megzavarom az olvasást, de az előző résznél elfelejtettem megköszönni a sok pozitív visszajelzést, az új történet miatt!^^ És mivel ennyien kértétek.. Hamarosan kint lesz az első rész!🥺❤️

Ennyit szerettem volna! További jó olvasást falkatagok!🥰

***

Jungkook szemszöge:
Amai nap valahogy sokkal rosszabbul keltem, mint tegnap, vagy az előtt. Nem tudom miért, de rossz érzés fogott el. Bár nagyon nem érdekelt. Elkönyveltem annak, hogy megint csak Taehyung miatt van. Végülis valamilyen szinten igaz, hisz nagyon hiányzik. Mióta összevesztünk, nem is beszéltünk egymáshoz, vagyis én próbálkoztam, de mind hiába. Nem akart látni se, amit teljesen megértek, de akkor is. Simán meglehetne ezt beszélni, és akkor egyikünk se szenvedne, de nem. Taehyung makacskodik. Viszont akkor sem fogom feladni. Próbálkozni fogok, csak most egy kis időre van szükségem, hisz mégis csak, én is emberből vagyok, nem?!

Lassan nyújtózkodtam ki, még ágyamban, majd egy nagy sóhaj kíséretében felültem. Körülnéztem szobámban, ami mint mindig, kupis volt, és sötét. Tudom jól, hogy már rendet kéne rakom, de se kedvem, se erőm nincs hozzá. Majd ha, úgy adódik akkor összepakolok, de szerintem ez nem mostanába lesz.

- Kész a regge.. Jézusom Jungkook! - tört be anyám a szobámba, ám mikor meglátta a kupik elsápadt.
- Fiam, igazán összeszedhetnéd magad, nem gondolod? - kérdezte felháborodva, közben pedig ablakomhoz sietett, hogy felhúzza a redőnyt.

- Nem anya.. Nem gondolom.. - ráztam meg fejemet, de amint szemembe sütött a vakító fény, szenvedve felnyüszítettem.

- Ne csináld ezt! Kell a fény, és a levegő is! De főleg levegő.. Jó hogy nem fulladtál meg a szagodtól. - fintorgott el a nő, majd ki is tárta az ablakot, mire az egész szoba tele lett a frissítő oxigénnel.

- Egy idő után meglehet szokni. - vontam vállat, majd nagy nehezen, de kikeltem védelmet nyújtó ágyamból.

- Te lehet így gondolod, de én nem! - morogta halkan, és lassan elém lépve húzott karjaiba. Nem tagadon, meglepődtem, hisz mióta volt az incidens anyja is megváltozott. Vagyis csak velem, de akkor sem ölelgetett, most meg?!
- Aggódom érted. Tudom, hogy most nehéz, de.. Nem ilyen szoktál lenni Kook. - simított hátamra, mire megremegett testem, a jó érzéstől.

Annyira jóvolt újra a karjaiban lenni. Esküszöm ő is nagyon hiányzott már, főleg a szeretetteljes ölelése.

- Hiányzikh! - zokogtam fel hirtelen, hisz a sok stressz, és fájdalom, már marta szívemet, de így végre valakinek kitudtam önteni magam. És tudom, hogy nem férfias, de már nem bírta tovább.

Éreztem ahogy meglepődik az omega, de azonnal kapcsolt így nyugtató szavakkal és simogatással próbálta helyre állítani lelkemet.

- Shh.. Jól van szívem. Nincs semmi baj. - suttogta halkan, de még is nyugodtan.
- Ha ennyire bánt a dolog, miért nem beszélsz vele? - kérdezte, mire picit eltoltam, csak hogy megtudjam törölni szemeimet.

- Próbáltam, de nem hallgat meg. Levegőnek néz, és ez fáj a legjobban. Pedig én szeretem őt! Nem is, imádom! De ő ezek szerint utál. Viszont, én akkor is visszakarom kapni! Hiányzik az ölelése, a simogatása, a csókja. Hallani akarom ahogy kiejti csodás mély hangjával nevemet és.. És.. - nem tudtam befejezni mondandómat, hisz újból előtört belőlem a sírás. Fáj a szívem ha csak rá gondolok. De hát ez a karma. Ezt mind magamnak köszönhetem.