The silence wolf *Vkook*

*26.rész*

Jackson-nak gyorsan mozgott föl-le mellkasa, és az a fájdalom ami eluralkodott minden egyes porcikáján, valami szörnyűség volt. Igaz, sokszor volt már részese verekedésnek, harcnak, de még egyszer sem fordult elő olyan, hogy ő lett volna az első, akit letepernek, és megkínoznak. Talán ez azért is volt, mert az ő falkájában nem voltak valami erős farkasok, vagy ha voltak is, nem éppen Jackson-ra fájt a foguk. Persze ezzel nem arra akartak utalni, hogy az alfa gyenge, mert nem volt az, csak még sem volt olyan lelki, és tetsi erővel megáldva, hogy velük elbírjon. Viszont a vörös szőrű, ezek ellénere, nagyon el volt telve magától. De ki ne lenne ilyenkor nagyra magával?! Hisz a fiú mindvégig azt hitte, hogy azért nem mernek vele kekeckedni, mert félnek, rettegnek tőle. Ám ez egyáltalán nem így volt. Csak szimplán nekik nem kellett, mert se perc alatt elintézték volna, ami valljuk be, nem éppen volt ínyükre. Hiszen ha ájulásig verik, esetleg a halál bugyrába küldik, biztosan megkapták volna maguk is az életre szóló ítéletet. Mert hát.. Alfa jelölt. Ha meghalna, nem lenne ki lépne a falka élére, ami nem igen lenne pozitívum. Viszont, ha egy ártatlan, civil farkassal csinálnák azt, semmit, az ég egyadta világon, semmit nem kapnának büntetésül. Ezért nem szánták rá figyelmüket az alfára. Felesleges volt, na meg saját életüket se akarták kockáztatni.

Jungkook egyre jobban vesztette el maradék türelmét, és eszét is. Lehet, hogy régen harcolt, és most jól esne neki, ha leadná valakin ~ez esetben valakiken~ dühét, de valahol mélyen kezdte már unni ezt az egészet. Csak visszaakart menni omegájához, vele akart lenni, csókólgatni, szeretgetni, végre valahára megjelölni, hogy aztán örökre összeforhassanak, de ezt sajnos nem tehette meg. Lekellett győzni az előtte álló démonokat, különben soha nem láthatja viszont szerelmét. Amit persze nem akart, ki akarta volna?! Szerinte senki, vagy ha mégis az igen is pszichopata. Ezért, hogy aztán hamar véget vethessen ennek az egész ügynek, olyan lendülettel ugrott a többi farkasnak, mint még soha senkinek.

Persze a többiek se tétováztak. Egyből neki támadtak Kook-nak, és ahol csak érték, harapták, és tépték bőrét, szőrével együtt.

Négy az egy ellen..

Nem igazán fer, sőt semennyire sem, de nem lehetett ezzel mit kezdeni. Bármennyire akarta, kívánta a feketeség, hogy jöjjenek barátai és nyújtsanak neki segítőkezet, valahogy az univerzum ezt nem nagyon szerette volna megadni neki. Senki nem segített a fiúnak, senki nem bíztatta, és talán ez vette el a maradék erejét is.

Elbizonytalanodott, amit persze ki is használtak a béták, így mind a négyen rá vetőttek az alfára, aki hangosat nyüszítve ért a földre. Nem akarta elhinni, hogy megint ő van alul, őt tapossák, őt kínozzák. Nem ehez volt hozzászokva, hisz pont hogy ő volt az, aki másokat terített le, és ölt meg. Viszont, most még is Jungkook volt abban a helyzetben, ahol soha nem akart lenni.

Az egyik béta, morogva, már szinte vicsorítva kerekedett a fiú fölé, majd jó alaposan végig mérte, mire Jungkook próbálta lelökni őt mindhiába. Nem volt ereje, elfáradt. Nem akarta bevallani, de már kikészült a harcban. Pedig ezek akis pincsik, ő neki meg se kellett volna kottyania, de még is kifogtak rajta. Elbízta magát, úgy volt vele, hogy ezek az embernek mondható lényeg gyengék ~hisz tudniillik alapból kevesebb erejük van a bétáknak, mint az alfáknak~, de még se így lett. Csalódnia kellett.. Magában is, hisz ez nem ő volt. Nem a megszokott énjét látta magában, és bármennyire is erőlködött, nem tudta előhívni az igaz, megrendíthetetlen Jeon Jungkook-ot. Mintha eltűnt volna, felszívódott, szabadságra ment, lehet vissza se jön, ami nagyon aggasztotta a fiút.

A béta farkas belülről vigyorgott, élvezte a helyzetet, de még ennél is többet akart, ki akarta használni a pillanatot, hisz nem éppen minden napi látvány ez, így lassan nyitotta ki száját, majd az alfa lábához hajolva, harapott annak vékony húsára, és csontjára. Jungkook a fájdalom miatt megfeszült, szemei kitágultak, és halkan nyöszörgött. Utálta, rühellte ezt az érzést, még sem tudott mit tenni. Talán nem is akart. Belül már feladta, feleslegesnek tartotta, hogy tovább vergődjön. Pedig nem szokta feladni, soha nem adta fel, de valahogy most mégis ezt sugallta szíve.