War Hammer - Aot ff

10.fejezet: Emlékek viharában

Az olajlámpa pislákoló lángja félhomályba burkolja az egész szobámat. Meztelen lábam alatt minden egyes falap megreccsen ahogy az ablakomhoz sompolygok. Megragadom a párkányt, és lábujjhegyre állva próbálok minél többet látni a kinti világból. A lemenő nap sugarai már rózsaszínre festik a felhők alját, de az őrtornyok erős fénye mindig jól láthatóan megvilágítják az Elzárt Zóna vaskos kapuját. Mögötte Liberio díszes házai, a vonatállomás, a kilátótorony és az összes többi izgalmas dolog húzódik, amely itt az eldiánok részén nem található. Vágyakozva nézem a hatalmas kapu szegletét, és elmerülök a képzeletemben, hátha egyszer a szüleim kivisznek és megmutatják a város valódi arcát.

Ajtó nyikordul, mire azonnal eltávolodom az ablaktól. Anya szürke szoknyája libben meg a látóterem szélén, jobb kezében egy vaskos könyvet cipel, melyet már a borítójáról felismerek. Lesütöm a szemem, de próbálom rendezni a vonásaim, nehogy meglássa csalódottságomat.
– Már megint a kaput nézted? – kérdezi, miközben elhúzza a függönyt.
– Nem – füllentek.
Anya kedvesen elmosolyodik, szája környékén a ráncok kiélesednek.
– Tudom, mikor hazudsz, édesem. – Leül mellém, de a szemem a könyvön látható ördögre siklik. – Én is a túloldalon szeretnék élni, hogy egy boldogabb, szebb életed lehessen. De tudod nagyon jól, hogy mi ördögök nem lakhatunk együtt a marleyokkal. Bűnhődnünk kell a tetteinkért.
Kinyitja a könyvet, és ahogy lapoz borzalmasabbnál borzalmasabb képek villannak fel.
– Anya – suttogom, de képtelen vagyok tovább mondani a mondatot.
– Mondjad, kicsim. – Megállapodik egy oldalon, pont ott, ahol tegnap abbahagytuk.
– Ma este nem mesélnél valami mást? – motyogom, és könyörögve nézek zöld szemébe.
– Ha eszedbe vésted a történelmet, utána majd azt mesélek, amit csak szeretnél – mondja gyengéden, én meg csak beleegyezően bólogatok.

Belefog az olvasásba, és lelki szemeim előtt megelevenednek a szörnyű események. Háborúk, vér, halál. Másról sem szól ez a könyv. Pillantásom az ajtóra irányul, hátha megjelenik apum, az örökös megmentőm, aki ha tehette, a saját vicces meséit mondta el nekem. A sötét történelem után mindig egy megkönnyebbülés volt őt hallgatni. De nem jött, pedig ma végképp szükségem lett volna rá.
– Leonora! – csattan fel anyám, vékony hangja bezengi az egész szobát. – Nem is figyelsz, pedig ezt a családunkért csinálom! – Sűrűn bólogatok, de nem sikerül meggyőznöm. – Tudod jól, hogy csak egyféleképpen nyerhetjük el a tiszteletbeli marley nevet! Ez az egyetlen esélyünk, kicsim! Ha titán leszel, akár még a Liberion túli világot is megismerheted!
Felnézek anyámra, a halovány fény megcsillan a szememben gyűlő könnyeken.
– De ha engedélyt kérnénk – kezdek bele bizonytalanul, de a padlón csattanó könyv hangjára belém szorulnak a szavak és a könnyek végigfolynak az arcomon.
– Az az engedély semmit sem jelent! Csak egy módon vezekelhetünk, és csak így fognak megbecsülni minket! – kiabálja, utána hevesen megragadja mindkét vállamat. – Harcossá kell válnod! Egy év múlva lehet jelentkezni, addigra szeretném, ha felkészült lennél, és az összes marley tiszt lássa az elszántságodat.

Nem tudok elhúzódni, vasmarokkal fogja a vállaimat, és az ujjai a bőrömbe mélyednek. Nem merek megmozdulni, félek, már azért is leszidna. Nem jön ki hang a torkomon, halk szipogások mellett bólogatok. Anyám arcán a ráncok kisimulnak, zöld szemébe ismét gyengédség költözik.
– Te is jól tudod, kincsem. Nincs más mód, de ennél nagyobb tiszteletben soha nem lenne részed. Hidd el, harcosként az egész életed meg fog változni.

Meg kell mentenem őket...

~~~

Fáradtan sétálok ki a gyakorlótérről. Fehér ruhám több helyen saras lett, nem is beszélve a nadrágomon tátongó lyukról. Szinte meg sem lehet mondani a hajam eredeti színét, úgy bemocskolódott. Mély bánatomból apum alakja ráz ki, azonnal felvidulok és fájó végtagjaim ellenére odafutok hozzá, majd a nyakába ugrok.
– Nora! – Óvó karjait apró testem köré zárja, azt sem érdekli, hogy csupa kosz vagyok.
– Hiányoztál – bújok oda hozzá, majd egy pár másodperc múlva letesz.