War Hammer - Aot ff

30.fejezet: Az áruló sorsa

A sötétség teljesen elnyel, abban a pillanatban az összes érzékszervem egyszerre kapcsolt ki, és most, mintha a víz alól próbálnék a felszínre törni. Felnyögök, de amint az orromba tódul a bűzős, áporodott levegő, ez köhögésbe fordul át. Ki sem nyitom még a szemem, de a borzalmas szagoktól rögtön elfog a hányinger és szédülni kezdek, már csak az hiányzik, hogy ismét elájuljak. De ez most nem egy opció a számomra, mert jelen pillanatban azt sem tudom hol vagyok, és kikkel vagyok. A testembe szép lassan visszatér az élet, és egyre több információ jut el az agyamba, és ahogy kezd összeállni egy kép, úgy kapok válaszokat a kérdéseimre, amelyek nem igazán imponálnak.

Megpróbálom kinyitni a szemem, de pár lapos pislogás után sem történik semmi, nem vakít el a külvilág, a hirtelen jött fény kellemetlen érzete elmarad. Mintha továbbra is a sötétségben tengődnék, egy csillagtalan éjszakában. A szívverésem felgyorsul, és csak azon kattog az agyam, hogy ne legyen igazam. A fejemhez nyúlnék, hogy megszabaduljak a durva anyagtól a szemem elől, de amint megmozdulok fém csörren, és valami élesen belevág a csuklómba. Pánik kezd úrrá lenni rajtam, ahogy minden egyes végtagomon megérzem a kellemetlen szorítást. Az apró, mozgásra tette kísérletektől elgémberedett lábaimba ezernyi tűszúrás hatol, mintha több ezer hangya rohangálna a vádlimon. Ismét egy nyögés szalad ki a számon, és már ösztönösen nyúlnék, hogy egy kis masszírozással elkergessem a hangyákat, de a lánc nem enged, épphogy csak el tudom emelni a kezem a hideg talajról.

Megvárom, amíg a kellemetlen érzés csillapodik a lábaimban, majd lassan magam alá húzom őket, és valamilyen ülő helyzetbe tornázom magam. Egyre több kérdés vetődik fel bennem, és mindegyikre csak rossz válaszok érkeznek. De a legégetőbb problémám az a kendő, amely semmilyen fényt nem enged át, és nem hagy felébredni a reménytelenség sötétjéből. Megnyalom cserepes ajkaimat, és sajgó állkapcsom ellenére is összeszorítom a fogaimat, közben igyekszem lecsillapítani a légzésem, így próbálva lenyugtatni egyenletlen szívverésem.

Nagy valószínűséggel egy tömlöc mélyén lehetek, de amíg le nem kerül rólam a kendő, addig semmi biztosat nem tudok. Melyik körzetben vagyok? Mi történt a csata után? A Felderítő Egység vett őrizetbe? Miért nem szól hozzám senki? Az utolsó kérdéstől elfog a magány, mert akár egy emberi hangból is sok információt szűrhetnék le, ha már a látásomtól megfosztottak. Utálok kiszolgáltatottnak lenni; előbb a marleyek vernek láncra, most meg az eldiaijak. A magány mellé a bánat is csatlakozik, ahogy felrémlenek az elmúlt hetek eseményei; az a rengeteg halál, a döntésképtelenségem, az árulásom és az a megannyi csalódás, amit mindenki arcán láttam. Persze, hogy nem fognak tárt karokkal várni, és ezzel tisztában is voltam. Ám mégis, mellkasomba fájdalom kúszik, mert azért titkon reméltem, hogy nem ilyen kegyetlen, megalázó helyzetbe kerülök, mint amilyenbe vagyok.

De nem engedhetem meg magamnak, hogy elvesszek a sötétben. Nem csúszhatok le az önsanyargatás gödrébe, nem engedhetem, hogy azok a mérgezett gondolatok még lejjebb rángassanak. Össze kell szednem magam, beszélnem kell Erwinnel, vagy Hanjival, vagy akár Levivel. Nem állok készen egyik találkozásra sem, de jobb, mint tehetetlenül várni és megfulladni az emlékekben. De pontosan mit is mondanék nekik? Jelen pillanatban semmit nem hinnének el nekem. Igaz, Erwin nem olyan ostoba, de kétlem, hogy bíznának bennem.

Mély levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam, és józanul át tudjam gondolni ezeket a kérdéseket. Ám rögtön meg is bánom. Az orromba csípős, csatornabűz kerül, amelybe nem kevés húgy és emberi ürülék szaga keveredik. Köhögök párat, amely átmegy öklendezésbe, és az epe lassan felkúszik a torkomon. Nyál híján visszanyelni sem tudom, ezért hátravetem a fejem, és szorosan behunyom a szemem, és nagyban koncentrálok, nehogy elhányjam magam. Valószínűleg semmi nem jönne ki belőlem a keserű epén kívül, mert a gyomrom már rég kong az ürességtől. Beletelik egy kis időbe, mire megnyugszik a szervezetem.