War Hammer - Aot ff

8.fejezet: Sötét tervek

Álmosan kelek ki az ágyamból, barna hajam kócosan hullik az arcomba, a kezemmel meg a szemeimet dörzsölgetem. Ez a koránkelés mindig is egy mumus lesz a számomra, pedig azt hinné az ember, hogy ennyi év katonaság után már hozzászokik. Hát nem. Az alattam alvó Mina összes mozdulatát érzem, a fa úgy recseg kettőnk pehely súlyától, mintha bármelyik percben összeroskadhatna az egész. Lassú mozdulatokkal a létrához tornázom magam, és ekkor veszem észre, hogy a mellettem lévő ágy ugyanolyan rendetlenül van hagyva, mint tegnap.

Annie még nem tért vissza a kémkedésből, pedig már délután elindult. Sóhaj hagyja el a számat, és inkább elfordítom a fejem az üres ágyról és lekecmergek a földre. Öt év telt el, és alig derítettünk ki valamit. Hiába mászkáltunk a fővárosban nyomok után kutatva, alig voltunk előrébb, mint mikor ideérkeztünk. Az első tervünk már rég megbukott, hiszen a Falak Királya a kisujját sem mozdította, mikor betörtük a falat. A katonás ötletünk meg túl sok időt emésztett fel már így is, és egyre inkább bizonytalan vagyok, hogy ez volt a helyes döntés három évvel ezelőtt.

Megkedveltem az itteni embereket, és voltak pillanatok, mikor tényleg jól éreztem magam közöttük. De egyben már biztos vagyok, hogy a szigeten élő emberek teljesen ugyanolyanok, mint a kontinensen lévők. Sőt, jóval le is vannak maradva, és egy bezárt ketrecben kell leélniük az életüket a titánoktól rettegve. Marley pedig egy évszázadokkal ezelőtt történt esemény miatt átkozott el minket, eldiánokat. Semmi értelme nincs annak, amit csinálunk. Hiba volt ebbe a küldetésbe belevágni, inkább lennék a kontinensen egy tudatlan, hazugságban nevelkedett szegény lány.

Eme gondolatok rendesen feldúlnak, és idegesen trappolok be a fürdőbe. Mikasa áll mellettem egy szál fehérneműben, hasán és a karján szépen kirajzolódnak az izmai, látszik, hogy mindannyiunknál is több időt fektet bele az edzésbe. Meg is érthető, miért is ő a legjobb az egész 104-es alakulatból.
– Feszültnek tűnsz – szólal meg.
– Csak a reggeli koránkelés, semmi több. – Megmosom az arcomat jó hideg vízzel, amelytől felállnak a szőrök a karomon. – Mindig is csodáltalak, Mikasa. Sose panaszkodsz, egyetlen egy rossz szó sem hagyja el a szádat, csendben teljesíted a rád bízott feladatokat és ezek mellett te vagy a legjobb közöttünk.
A lány látszólag elszégyelli magát, egyik fekete tincsén végigsimít.
– Én csak... fel akarok készülni. Eren a Felderítő Egységhez fog csatlakozni, és nekem ott kell legyek, hogy megvédhessem.
–Már megint Eren! – elmosolyodom és a plafonra emelem a tekintetem, majd a hangomat titokzatosra veszem és közelebb húzódom Mikasához. – Csak nem van valami köztetek? Régi barátságból lett szerelem?
– Nem tudom – illetődik meg, és elfordítja a fejét. – De azt tudom, hogy nem szeretnék még több családtagot elveszíteni.
Ahogy kimondja az utolsó szót az én huncut mosolyom is lelohad az arcomról. Eszembe jut Armin és Eren véres meséje. A trió származása, ahogyan szemtanúi voltak a katasztrófának, amelyet mi okoztunk. Mi tettük tönkre az életüket, mi öltük meg Eren anyját, mi okoztunk megannyi szenvedést ártatlan embereknek.
– Sajnálom – motyogom megsemmisülten, ahogy ezek a gondolatok egyre jobban beszövik az agyamat.
– Ne tedd – teszi a vállamra a kezét. – Most már mi is erősek vagyunk, és katonaként le fogjuk győzni a titánokat. – A nyaka köré tekeri piros sálját, amely állandó kiegészítője a lánynak. – Gyere! A többiek már biztos várnak ránk.

Már kintről halljuk a közös helyiségben uralkodó káoszt. Benyitunk, de már meg sem lepődöm, mikor megpillantom az egymásnak esett Jeant és Erent. Reiner közöttük áll, próbálva szétválasztani a két fiút.
– Te akarsz óriásokat ölni, miközben a saját huzalod is megfojt? – üvölti Jean.
– Ne nyeríts az arcomba, te lópofájú. A gyakorlat közben ott lobog mögötted a pónifarkad! –reagál Eren hasonló hangerővel.
Ez az egész Reineren csattan, a végére már azon sem csodálkoznék, ha megsüketülne.
– Hányszor kell még elmondjam nektek, hogy ezt fejezzétek be? – csattan fel Reiner.