War Hammer - Aot ff

1.fejezet: Veszteség

A nap már alacsonyan jár, a felhők alját rózsaszínre festi, és a sugarai sem melegítenek annyira, mint délben. Körülöttünk végtelen, zöld mezők terülnek el, ahol valószínűleg eddig még senki sem járt. Ja, de. Titánok. Megrázom a fejem, hogy kiűzzem a gondolataim közül ezt a rémes szót. A mai nap során egyre többször jutottak az eszembe, és hiába próbáltam elzárni, sajnos mindig ott motoszkáltak a tudatom legmélyén.

Igyekszem a tájra koncentrálni, amely eddig igazán lenyűgözött. Otthon csak szürke házakat, és kihalt csatatereket láthattam. Végre elmenekülhetek azoktól a borzalmaktól, és igaz csak kis ideig, de most teljesen átadhatom magam a szabadságnak és a természetnek.

Egy fenyőerdő mellett sétálunk el, amely szintén teljesen háborítatlan. Nincsenek kivágott fák, lecsupaszított lombkoronák, és legfőképpen megbúvó géppuska fészkek. Csak az örökzöldek és a köztük élő állatok. Szívesen bemennék, hogy élvezhessem a csendet és a békét, hátha sikerül elfelejtenem a ránk váró szörnyűségeket.

De a többiek úgysem egyeznének bele. Reiner hajthatatlan, Bertholdt meg képtelen döntést hozni, ezért mindig követi azt, aki a leghatározottabb a környezetében. Jelenleg Marcel vette át az irányító szerepet, és szerintem ő sem hajlana az ötletem felé. Annieről ne is beszéljünk, ő úgysem szólna közbe, bármilyen vita alakulna ki. Szóval kénytelen vagyok kívülről csodálni az erdőt.

Ismét a mezőkre esik a pillantásom, majd a lenyugvó napra, aminek már csak a fele látszik a horizonton. Azon kapom magam, hogy egyre görcsösebben szorítom a kantárat, és egyre feszültebb leszek. A lovam ezt megérzi, és nyugtalanul felnyerít. Megsimogatom a nyakát, hogy lecsitítsam, és én is megpróbálok lehiggadni. Lehet, már órák óta ezt csinálom, csak fel sem tűnt. Hol ide, hol oda nézek, és bemesélem magamnak, hogy a tájban gyönyörködöm. Ami részben igaz, de inkább a titánok miatt vagyok ennyire ideges, hiszen itt bármelyik pillanatban feltűnhet egy.

Bár nem értem miért izgulok, hiszen én magam is át tudok változni eggyé. Ha feltűnne egy, itt vagyunk rá öten, nem lenne semmi probléma. Képzett harcosok vagyunk, egy egyszerű óriás nem jelentene gondot. Mégis biztonságosabban érezném magam, ha lemenne végre a nap és beesteledne. A sötétben nem tudnak mozogni a titánok, és én sem figyelném ilyen intenzíven a környezetemet.

Egy óra múlva szinte feloldódom, mikor felkapcsoljuk a lámpáinkat, hogy megvilágítsuk a lovak előtt az utat. Fellélegzem, hogy most már teljes biztonságban vagyunk. Marcel megállítja hátasát, és kiköti az egyik fához.
– Pihenjünk egy kicsit, úgysem jutnánk a sötétben messze.
– Igazad van, ma nagy távot tettünk meg – helyesel Reiner.
Követjük a barna hajú fiú példáját, utána gyűjtünk pár száraz ágat a tűzhöz, aztán gyorsan megcsináljuk a táborhelyünket.

Körbeüljük a meleg lángokat, majd megesszük a magunkkal hozott elemózsiánkat.
Néma csend telepszik közénk, ahogy egész utazás alatt. Csak a tűz pattogását és a halk csámcsogásunkat lehet hallani. Utoljára körbepillantok, hogy ténylegesen megbizonyosodjak, nincs-e a környezetünkben valamilyen óriás-szerű dolog.
– Örülök, hogy nem találkoztunk egy titánnal sem – töri meg a csendet Bertholdt.
Jó érzés tudni, hogy nem csak engem aggasztott ez a dolog. A fekete hajúra nézek és egyetértően bólogatok. A többiektől nem érkezik egyéb reakció, ezért a fiú folytatja. – A falak királya tényleg nem fogja használni az elveszett titánerőt?
– Miért hozod ezt fel, Bertholdt? Bízz a marleyiak kutatásában – szólja le Reiner.
– Igen... Most már nincs visszaút – jegyzi meg csendesen Marcel. – Holnap a falhoz érünk.

Reiner a barna hajúra néz, és összeráncolja a homlokát.
– Mi? Várj! – kezdi, majd indulatosabb hangnemre vált. – Ugye nem mondod komolyan, hogy elkezdtél sajnálatot érezni azok az ördögök iránt? Elfelejtetted, hogy mit csináltak a marleyokkal és velünk? Az ő elődeik taposták el a világot, és változtatták élő pokollá!
– Pontosan. Az elődeik. Akik itt élnek semmiről sem tehetnek – reagálok a szőke fiú indulatára.
– Akkor kik a hibások a helyzetért, amibe kerültünk? Az óriások, a háborúk... – emeli rám fakó arany szemeit. – Ha még mindig a kiképzésen volnánk, fel kéne jelenteni ezért a megszólalásodért.
– De itt vagyunk, és nem ott – vágok vissza.
Farkasszemet nézünk, és hosszú csend áll be közénk.