War Hammer - Aot ff

32.fejezet: Roham

Minden egyes lépésem után a föld megremeg, és a fákról egyszerre rebbennek fel a riadt madarak. Ahhoz képest, hogy ez lehet az emberiség legrosszabb napja, a dombos táj napfényben fürdik, és az a kevés felhő is oszladozni látszik. Ez a meleg és sok fény csak még jobban erősíti az optimista énem, hogy a mai nap sikerrel fog zárulni. Győzhetünk Reinerék ellen, Erent visszaszerezzük, és talán én is megváltást nyerhetek.

Mégis ott motoszkál bennem az a megannyi kérdés és bizonytalanság, amely folyamatosan mérgezi az optimista gondolataimat. A legégetőbb, hogy Ymir mióta képes titánná változni? Az út alatt sokat agyaltam azon, hogy egyáltalán ki is az a Ymir – aki nem az ősi felmenőnk. Miután egy darabig az emlékeimben vájkáltam, a kiképzésről felrémlett egy lány, akiről csak annyi maradt meg, hogy rettentő bunkó és mindig Christa közelében volt. De vajon melyik titán lehet? Kevés opció közül tudok találgatni, de lehet az lenne a legjobb, ha nem ezen kattognék. Nálam erősebb úgysem lehet, ha meg ő a Koordinátor, akkor le a kalappal előtte, hogy eddig titkolni tudta.

A legjobban mégis az aggaszt, hogy nem lesz elég erőm a harchoz. Így is feszített tempóban követem Reiner lábnyomait, és szinte biztos, hogy a Páncélos Titán ellen használnom kell a War Hammer erejét. Nagyon keveset aludtam az elmúlt napokban, és akkor is csak azért, mert elájultam. Korántsem töltődött vissza a teljes erőm, ezért nagyon meg kell fontolnom minden lépésem, de még egyszer nem okozhatok csalódást.

– Oi! Látom már megint túlgondolod az egészet – szólal meg a vállamról Levi. – Már mondtam, sosem tudjuk kiszámítani, hogy mi fog történni. Ne azt számold, hányan fognak odaveszni. Valószínűleg sokan meghalnak majd. Most csak arra koncentrálj, hogy kövesd a lábnyomokat.
A szemem sarkából rásandítok a hadnagyra, aki az egyik tincsemet használja kapaszkodónak. Egyenesen előre néz, csak az utat figyeli, ahogy nekem is kéne.
– Erwin tervéről tudsz valamit? – kérdezem mély, dörgő titánhangomon.
Nem érkezik válasz, mire félve lepillantok; a férfi kikerekedett szemekkel mered rám, az arcára látványosan kiül a sokk, majd gyorsan rendezi a vonásait, és most már csak olyan, mintha az egész életben csalódott volna.
– Hanji említette, hogy tudsz beszélni, de ennél még egy beteg kóbor macska nyivákolását is kellemesebb hallgatni – közli kiábrándultan. – Nem, semmit nem tudok Erwin tervéről. Valószínűleg nincs is neki, majd menet közben kitalál valami őrültséget.
Mintha csak valami mágikus szót ejtettünk volna ki a parancsnok nevével, a távolban egymást követően több lövés hangzik fel, és az eget zöld csíkok szabdalják fel. A remény ad egy nagy löketet, és önkénytelenül is gyorsítani kezdek. A karom összhangban mozog a lábammal, és mögöttem nagy porfelhő kavarodik.

A különböző színű füstök egyre többször szelik át a levegőt, de hiába a sok veszélyt jelző piros és fekete, utánuk mindig egy-egy zöld csík következik, amiből arra következtetek, hogy Erwin sem adta fel az üldözést és Reinerék valahol a közelben lehetnek. A nap hamarosan lemegy, nagyjából olyan egy óránk lehet napnyugtáig. Remélem igaza lesz Hanjinak, és a harcosok nem indulnak el addig a titánok okozta veszély miatt.

A közelünkben egyre több óriás feje bukkan fel a fák lombkoronái közül, és mindegyik lassan cammogva abba az irányba tart, amerre a Felderítő Egység. Nagy, sötét szemeiket rám emelik, valamelyik még utánam is kap, de pár lépés után feladja az üldözést. Egyre több szörnyeteg kerül az utamba, valamelyik elől ki is kell térnem, hogy elkerüljem a csatát. Az egység valószínűleg a nagy hatótávolságú formációt használja, és mivel most Eren prioritást élvez, ezért minden óriást kikerülnek és nem bocsátkoznak harcba. Ez eléggé kockázatos, és meg is látszik az eredménye pár titán véres arcát és mellkasát elnézve. Erwin is mindent kockára tesz – még az emberei életét is –, hogy visszaszerezze a fiút.