War Hammer - Aot ff

21.fejezet: A döntő csapás

A fatörzsek között átsüvítő szél meglobogtatja a hosszú fonatom, és a sárga villanás hunyorgásra kényszerít. Felpattanok, és az adrenalin ismét energiával tölt fel, hogy felkészítsen a második körre. Eddig sikerült a csapattársaimat megmentenem, de félek, most nem tudunk időben odaérni.
– Tch! – szűri a fogai között Levi. – A rohadék átvert bennünket. Nem több, egy gyáva féregnél!
– Hadnagy! – Idegesen ragadom meg a férfi vállát, és másik kezemmel a földön zajló események felé mutatok. – A titánok!
Az óriások figyelmét sem kerülte el a villám, ráadásul egy ember irányította titán csak úgy mágnesként vonzza az agyatlan szörnyeket. Pár kisebb lassan ott is hagyja a tetemeket, és komótosan elindulnak, mint akiknek a világ összes ideje a rendelkezésükre állna. A magasabb példányok zavartalanul rágcsálják tovább a kezükben lógó húsdarabokat, de amint elfogy az ételük, ők is a társaik után fognak menni.

A hadnaggyal egyre gondolunk. Az osztag nem tudja egyszerre megvédeni Erent a Nőstény Óriástól és szembeszállni egy titánhordával.
– Keresd meg Erwint, és vonulj vissza! – Már ugrana is le az ágról, de a vállánál fogva visszatartom, mire idegesen kapja rám a tekintetét.
– Veled megyek! A te osztagodba osztottak be, a te felelősséged rám vigyázni! Nem fogom őket cserben hagyni!
– Az elfogásnál is sikerült elbasznod! Nem akarok a te seggedre is vigyázni, csak láb alatt lennél.
– Erwin engem is elküldött újratölteni, valószínűleg jó okkal. – Ezzel sikerült elbizonytalanítanom, és erre felbátorodva folytatom is. – Még jól jöhet a segítségem! Meg amúgy is, nem kell az engedélyed, hogy megmentsem az osztagom!
Szigorú arca ijesztő, de tartom a szemkontaktust, és minden kétségemet és bizonytalanságomat próbálok a szőnyeg alá söpörni, hogy a férfi csak egy határozott lányt lásson.

– Siessünk! – mondja végül, én meg egy halvány mosolyt megejtek, aztán utánarepülök.
A pillanatnyi sikerélményem gyorsan elszáll, miután ismét eszembe jutnak a többiek és meglátom az alattunk sétáló óriásokat. Nyelek egy nagyot, és az a tehetetlen érzés, amely egész út alatt bennem motoszkált, most ismét visszatér. Nem tehetek mást, minthogy reménykedem, még nem történt baj és a különleges végrehajtóegység képes felvenni a kesztyűt Annie ellen. A sok negatív hullám mellé a bizonytalanság is felüti a fejét, hiszen mi van akkor, ha a lány marad alul? Eren nem épp a legtapasztaltabb, de őrjöngő titánként lehet meg tudja fordítani egy küzdelem állását.

Mély levegőt veszek, és igyekszem csak az előttem lobogó zöld köpenyre koncentrálni. Levi eddig megoldotta az összes szorult helyzetet, és többször is megmentett. Lehet, hogy nem épp a legkedvesebb, de az emberei élete mindennél többet jelentenek a számára. Nem lesz baj. Elcsendesítem a bennem háborgó hullámokat, és kizárok minden más gondolatot, hogy kizárólag a következő csatára tudjak fókuszálni. De hiába is minden, a pulzusom nem lassul és a gombóc sem tűnik el a torkomból, és csak sorra jönnek egymás után a problémák. 
– Hadnagy, mi lesz a gázzal? – kérdezem, közben próbálom leplezni az aggodalmat a hangomban.
– Nincs időnk újratölteni. Azt az esélyt elhalasztottuk.
Levi nagyon szépen fogalmazott, szép tőle, hogy nem kente rám hangosan, pedig mindketten jól tudjuk, ha nem zuhantam volna össze az ágon, akkor talán teljesen feltöltött palackokkal indulhatnánk a visszavágóra. De a helyzet nem így áll, azzal kell beérjük, amink van.

A csatazajok intenzívebbé válnak; élesebben hallom a pengék csendülését, a mély lépések dobbanását és a folyamatos gázszisszenést. A feszültség egyre jobban szétfeszíti a mellkasomat; nem állok készen erre az ütközetre, hiszen most muszáj lesz oldalt választanom, és félek, valakinek baja fog esni. Levin nem látszik az aggodalom egy csepp jele sem, egyedül csak szürke íriszeiben lehet a feszültséget felfedezni. Próbálok az ő nyugodtságából meríteni, és felkészülni, hogy egy hirtelen döntéshozatalnál ne tétlenkedjek. A trosti küzdelemnél is a barátaim megvédését választottam. A mostani kergetőzésnél is, hiába adtam meg az esélyt Annie-nek, mégis segítettem őt elfogni. Összevonom a szemöldököm. Olyan, mintha már rég döntöttem volna, de belül még korántsem határoztam el magam. Megrázom a fejem, hiszen ezen nem most kéne gondolkodnom, majd ha túlélem ezt a csatát, utána bőven ráérek. Most már tényleg itt az ideje, hogy abbahagyjam a szerencsétlenkedést.