War Hammer - Aot ff

33.fejezet: Remény

Teljesen elvakulok a hirtelen keletkezett portól, ezért nem is tudok védekezni, mikor elsodornak a titánok. A térdem megbicsaklik, és a bal karomat felemelem, amibe azonnal fogak is mélyednek, de a kristályt nem tudják áttörni. A szívem hevesen dobog, a sok izom között a mellkasom szaporán süllyed és emelkedik, és a fejemet kapkodva keresem a hadnagyot a rengeteg hatalmas test között. Közben egy újabb szörnyeteg csimpaszkodik belém, és mint egy húsra kiéhezett kisgyerek, nyomban elkezdi az oldalamat enni. Egyre kétségbeesettebb leszek, de még mindig reménykedek, hogy bármelyik pillanatban meglobban az a bizonyos zöld köpeny.

Reiner mély bömbölése hasít a levegőbe, amit nem sokkal később Ymir rekedtes hangja követi. Ők is ugyanúgy csapdába eshettek az óriások miatt. Összeszorítom a fogam, és az alkaromat harapdáló titánon taszítok egyet, majd keményedett bütykeimmel eltöröm az állkapcsát. Az oldalamnál lévő kisebb példányt a hajánál fogva leráncigálom magamról, és miután másik fogást találok eltorzult fején, könnyedén elhajítom. A titánok folyamatosan özönlenek felém, nyál fröcsög mindenfele, ahogy éhes szájukat folyamatosan csattogtatják. Utat török magamnak, hogy minél hamarabb elérjem a Jaw Titánt, abban a reményben, hátha Levi még mindig a közelében van. Vér és forró gőz szennyezi be a levegőt, ahogy egyre több óriást verek szét, de szánalmasan lassan jutok előre, minden egyes lépéssel egy újabb agyatlan szörnyeteggel találom szemben magam, arról nem is beszélve, hogy egy kicsi – alig négy méteres példány – folyamatosan a lábamon lóg, és olyan szorosan kapaszkodik belém, mintha elválaszthatatlanok lennénk. Bosszankodva próbálom lerázni, és miután ez nem sikerül, az öklömmel a gyenge pontjára csapok; a gerince nagyot reccsen, majd élettelenül hanyatlik le a földre. Tekintetem ide-oda ugrál a méretes fejeken, hátha feltűnik a hadnagy, de csak vicsorgó vagy éppen vidáman mosolygó groteszk arcokat látok bármerre is nézek.

Az ütéseim egyre indulatosabbá és kétségbeesettebbé válnak, amitől pontatlan leszek, és lassan már csak azt figyelem, hogy a sok vér, gőz és leszakadt testrész között megtaláljam azt az egy bizonyos személyt. Ez oda vezet, hogy nem veszem észre a hátulról érkező veszélyt, és csak annyit érzek, hogy a hátamat egy irdatlan súly kezdi lefele húzni. Rémület suhan át rajtam, és gyorsan észbe kapva jobb kezemmel letakarom a nyakam. Hangos koppanás és csikorgás jelzi, hogy valaki nagyon a vacsorájává szeretne tenni engem. Bal kezemmel igyekszem lehámozni magamról, de ekkor abba is beleharap valaki, és a sokadik erőteljes próbálkozástól a fehér páncél megreped. Ismét térdre kényszerülök, de még ekkora káosz közepette is Levi után kutatok, hogy jelenléte újult erővel töltsön fel. Nem tudok koncentrálni, félek, ha egy pillanatra is elfordulok, elhalasztok egy lehetőséget, és el fog veszni a szörnyek között örökre. Végül muszáj vagyok a támadóimra figyelni, mert hiába tartok ellent a tizenkét méteresnek, a hátamra nehezedő súlytól lassan mozgásképtelenné válok. Nem! Meg kell találnom őt, nem adhatom fel! Erent sikerült megmentenünk, akkor Levi sem veszhet oda.

Egyre reménytelenebb lesz a helyzet, és ettől a tudattól könnyek homályosítják el a tekintetem. A változást egy női csatakiáltás okozza, majd egy gyors villanás, és a hátamon lévő titán teste élettelenül fordul le rólam. Ugyanebben a másodpercben a tizenkét méteres nyakából vörös folyadék spriccel ki, majd mint egy bábu, oldalra eldől.
– Jól vagy, Leonora? – kérdezi Christa, akinek szőke fürtjeit alig lehet látni a rátapadt mocsoktól. Kedves arca most sokkal elszántabb, mint bármikor máskor, tengerkék szemébe aggodalom csillan, de mellette valami más is bujkál benne, amit eddig még nem láttam ott. Talán határozottság?
– Oi! Nem érünk rá erre! – száll a másik vállamra Levi, mire nagyot dobban a szívem, és most érzem igazán, hogy megszabadultam egy súlyos tehertől. – Nem tudom mit képzelt Erwin, de ki kell használnunk ezt a káoszt! A Páncéloson hemzsegnek a titánok, itt a lehetőség a visszavonulásra!
A hadnaggyal találkozik a tekintetünk; a szürke szempárban a feszültség és a jeges nyugalom keveréke ül, de valahogy mögöttük mintha hálát fedeznék fel, amely egy pillanatra ellágyuló vonásaiból is tükröződik. A titánomban egy halvány mosolyra húzódik a szám, és még ettől az alig észrevehető mozdulattól is nyugalom járja át a bensőm, és úgy érzem, a férfi jelenléte újult erővel tölt fel.