War Hammer - Aot ff

19.fejezet: Várt támadás

A harang megkondul, ezzel jelezve, hogy pillanatokon belül kinyitják a pokolba vezető kaput. Az utcákat ellepik Calanes polgárai, a házak ablakaiból izgatott gyerekek hajolnak ki, hogy a felsorakozott Felderítő Egység minden tagján ámulattal legeltethessék a tekintetüket. Szemükben fény csillog, a lelkesedés az arcukon még engem is mosolyra késztet, de belülről továbbra is szétvet az ideg. Hamarosan kilovagolunk a titánok közé, és nem használhatom az erőmet, egyedül csak a szigeten tanult ODM felszerelés kiképzésemre hagyatkozhatok. Bár nagyon jól tudom, hogy nem emiatt van görcs a gyomromban.

Megadtam Reineréknek a pontos pozíciónkat, szóval a szőke harcos támadásával is számolnom kell. A pillanatnyi mosolyom lelohad az arcomról és komoran meredek a hatalmas, koronás hölgy domborulatára a kapun. Ki tudja, hány ember halálát okozom ezzel. Mély levegőt veszek, és behunyom a szemem, és várom, hogy eme gondolat eltűnjön az agyam hátsó zugában. Most csak Levi hadnagy parancsait kell követnem, és semmi mással nem szabad elterelnem a figyelmem. Ami a Rózsa falon kívül fog történni az már nem rajtam fog múlni.

Határozott tekintettel nézek előre, és lassan kifújom a számon a levegőt. Felszegem az állam, és már csak a jelzésre várok.
– Eljött az idő! Az emberiség pillanatokon belül újabb lépést tesz előre! Mutassátok meg, milyen fából faragtak titeket! – A szakaszparancsnok az újoncokhoz intézi a szavait, de szinte az összes katonának a levegőbe lendül az ökle egy ordítás kíséretében.
A utcán bátorító és reménnyel teli szavakkal búcsúztatnak minket, a polgárok egy emberként ordítanak a felderítőkkel. Meglepődöm, mennyire fellelkesült hirtelen a tömeg, hiszen a Felderítő Egység sosem kap akkora támogatást a hatalmas veszteségeik miatt. Mégis, ők kockáztatják az életüket, hogy egyszer az emberek a falakon kívül is élhessenek. Ismét kénytelen vagyok lehunyni a szemem, mert érzem, hogy azok a mérgezett gondolatok és emlékek kezdenek kiszabadulni a bezárt ajtó mögül. Miért nekem kell elvennem ezt a reményt?

Egymáshoz súrlódó kövek hangja ráz vissza a valóságba, a kapu nehézkesen, de mégis tempósan emelkedik fel a magasba. Az egyre nagyobb résből szél süvít be, amely meglibbenti a fülem mellett a tincseket.
– Előre! – üvölti Erwin, még fehér paripája is felnyerít. A sor megindul, előttünk a szekerek kerekei megnyikordulnak, és én is barna kancám oldalába vágom a sarkam. – Megkezdjük az ötvenhetedik felderítő utat! Teljes sebességgel előre!
Pillanatra árnyék vetül rám, amikor áthaladunk a fal alatt, majd ismét fénybe borul a világ. Calanes előtt egy kisváros fekszik, vagyis már csak a maradványa, de a házsorokon túl ott vár minket a végtelen zöld táj. Kicsit kiemelkedem a nyeregből, hogy többet láthassak, és ne csak az előttem haladó szekereket és a fel-le emelkedő fejeket.

– Megőrültél? – ripakodik rám azonnal Oluo. – Még el sem hagytuk a falat, de te már le akarsz esni a lovadról?
Fancsali képpel helyezkedem vissza, és egy szúrós tekintettel ajándékozom meg a férfit, de ő már rég nem rám figyel, hanem a környezetét pásztázza, minden egyes utcába bepillant. A balomon ügető Petra is így tesz, sőt még Eren is idegesen forgatja a fejét. Nem is telik el sok idő, a patazajt hatalmas lépések nyomják el, és elölről felhangzik Hanji-san hangja, amelybe persze egy kis lelkesedés is vegyül.
– Tízméteres példány közelít balról! Szívesen megnézném, mik rejlenek a gyomrában, de ezt bízzuk rá a felderítő csapatra!
Két ember felugrik a lováról, és én már csak a házak között eltűnő zöld köpönyegüket látom. Amint ahhoz a bizonyos utcához érünk egy kis bepillantást nyerek a küzdelembe, de a kimenetelét valószínűleg már a képzeletemre kell bíznom.
– Ne bámészkodj, Leonora! – szól rám Levi, bár fogalmam sincs, hogy láthat engem, miközben előttem van. – Mi nem fogunk harcolni, de ne lankadjon a figyelmed! Eren, ez rád is vonatkozik! A titánokat hagyjátok a felderítőkre!