War Hammer - Aot ff

40.fejezet: Érzelmek hálójában

A világ elcsendesedett. A fülsértő fegyverlövések megszűntek, a kínokkal teli ordítozások elhaltak, nincsenek felvillanó fények és robbanások, egyedül csak a végtelen sötétség maradt. Egy üresség, ahol nincs fájdalom és szenvedés. Minden megszűnt körülöttem, mintha egy parttalan óceán felszínén lebegnék, ami felett nincs égbolt, nem tükröződik a sima felszínről semmi, egyedül csak én vagyok. A hullámok nem simogatják a bőröm, nem érzem az áramlatokat, amiknek hűvös érintésük nyomán mindig libabőrös lesz az ember. Mintha a víz eggyé vált volna velem, és nem eresztene, de közben nem is akar több fájdalmat okozni. Hiszen már eleget szenvedtem.

Hagyom, hogy maga alá rántson, mert tudom, nincs mitől félnem. Itt megkaphatom a háborítatlan békét, és végre megpihenhetek. Egyre mélyebbre süllyedek, még jobban elnyel a sötétség, de mit sem törődöm ezzel, ha egy olyan helyre kerülök, ahol nincsen fájdalom. A várt nyugalom mégsem tölti meg a lelkem, valami folyamatosan ott kavarog benne. Még harcolnom kell, nem adhatom fel ilyen könnyen. Ha térdre is estem, mindig felálltam; anyám ellen is küzdöttem, szembeszálltam Marley-el, és most neki kell bizonyítanom. A férfinak, aki megmutatta a helyes utat, és még a legnagyobb bajban is visszajött hozzám. Én sem hagyhatom cserben, ha most feladom, a világ leggyávább emberévé válok. Még nem érdemeltem ki a békét.

Kapálózni kezdek, rúgkapálni, hogy visszataláljak a sötét mélyből a felszínre. Nem tudom merre van a fel vagy a le, de itt nem maradhatok. Sorra követik egymást a mozdulatok, mígnem a kezem áttöri a felszínt, és levegőért könyörögve nagyra tátom a szám. A szemem is kipattan, és nagy örömömre nem a semmi vesz körül. Mélyeket lélegzek, miközben a tenyerem továbbra is a csillagos égre mutat, mintha félnék, hogy bármelyik percben ismét elnyelhet a víz.  Elmosolyodom. Nem haltam meg. Ujjaimmal belemarkolok a durva homokba, és egy halk, megkönnyebbült nevetés szalad ki belőlem, hogy már az a parttalan óceán eltűnt. Az éjszaka sem próbál elnyelni, a milliónyi csillag és a kék, fényes sávok folyamatos fényt biztosítanak.

Azonban kezdeti örömöm elapad, amint belém hasít a felismerés, hogy én már jártam itt. Felülök, és a mellkasomba költöző rossz érzés egyre csak növekszik bennem. Bármerre is nézek, homokdűnék vesznek körül, és messzebbre eltekintve a kék sávok is egyre sűrűbben szabdalják az eget. Ez nem a valóság, még mindig csapdában vagyok. Mégis, olyan ismerős, és tudom, hogy egyszer már jártam itt. Mozgásra leszek figyelmes, és ijedten kapom jobbra a fejem. Egy nagyon fiatal, szakadt ruhás lány ül mellettem, akinek szőke, töredezett haja a szemébe lóg. Kezét elveszi a mellkasomról, és vékony ujjai közül homok pereg ki. Továbbra sem néz rám, de így is érzem a belőle áradó szomorúságot és nyomort. Felveszi a vödrét, melyből kilöttyen egy kis víz, és velem nem is törődve, elfordul és elindul a semmibe. Meg akarom szólítani, legalább a nevét hadd tudjam meg, de hirtelen a homokos táj megvillan, és mire újból kinyitom a szemem, már egy sokkal sötétebb égbolt köszön vissza rám.

Az érzékszerveimbe ismét élet kerül, az orromat kellemes, hűs levegő járja át, amiben az erdő jellegzetes illatai keverednek. Felettem a cakkos, nyílhegy formájú levelek néha összerezzennek a késő nyári szellőtől, hiába hoz magával kellemes meleget. Pislogok egy párat, és szép lassan megmozgatom a végtagjaimat, végül erőt veszek magamon és könyökeimre támaszkodva felülök. Meglepetésemre, egy barna takaró csúszik le az ölembe, ami már látott szebb napokat. Sokkal könnyebbnek is érzem magam; a combomat nem terheli a szokásos pengetartó, és a hátamat sem szorítják a manőverfelszerelés szíjai. Megérintem a mellkasom, és a mellem feletti részen végigsimítok, ahol több lyuknak is tátongania kéne. Hűlt helyük sem maradt, még a vérfoltok is eltűntek, köszönhetően egy új, fehér színű felsőnek. Az ölembe révedek, ahogy a csata eseményei ismét lezajlanak a fejemben, mégis jobban foglalkoztat az a rongyokba öltözött lány. Olyan ismerős volt, meg maga a hely is. Valamikor láttam már, tudom.