War Hammer - Aot ff

24.fejezet: Haditerv

Barna csizmán halkan kopog a padlón, ahogy végigsétálok a félhomályba borult folyosón. A kastélyban síri csend honol, mindenki hordozza a hatalmas veszteség súlyát, pedig már három nap is eltelt a bukott küldetés óta. Miután elhatároztam magam, sokkal könnyebbnek érzem a lelkem, mintha egy nehéz súlytól szabadultam volna meg, amit már régóta magammal cipeltem, csak nem akartam tudomásul venni. A tétlenségem, az összes rossz döntésem emiatt volt. Ha korábban sikerült volna ezt tisztáznom magamban, talán az események nem fajultak volna el idáig, és most nem kéne a halottak csendjében sétálnom.

Megállok a gyűlésterem kétszárnyú ajtaja előtt. Hiába szabadultam meg egy tehertől, valahogy sorban jöttek a többi problémák, és mind közül a legnagyobb, és egyben a legfájdalmasabb, hogy a titkomat nem oszthatom meg velük. Örökké magammal kell hordoznom ezt, hiszen ha mindenre fény derülne, ugyanúgy az ellenségüknek bizonyulnék, mert hát, mégiscsak ott voltam a Mária Fal áttörésénél. Nem beszélve arról, hogy tisztában voltam a trosti kapu elpusztításával és én adtam meg az osztag pozícióját a felderítő formációban. Ha előbb döntöttem volna, és figyelmeztettem volna őket...

Nem! Kezem ökölbe szorul, és behunyom a szemem, miközben hátradöntöm a fejem. Levinek igaza van, nem rágódhatok folyton a múlton, különben végleg elveszek. Nem tudom meg nem történtté tenni a dolgokat, el kell fogadnom, hogy egy rossz ember vagyok. De mostantól ez másképp lesz, mert akármi is fog történni, én már a Felderítő Egység tagja vagyok.

Kifújom a levegőt, és feszült vállaim leeresztem. Belököm az ajtót, amely halk nyikorgással enged szabad utat nekem a terembe. Levi és Eren már megelőztek, és látszólag félbe is szakítottam egy beszélgetést. Hirtelen csend lesz, Eren megszeppenve néz rám, majd gyorsan el is kapja a tekintetét. Levi egy pillantásra sem méltat, amitől gyomrom összerándul, de nem hagyom, hogy csalódottságom kiüljön az arcomra. Biccentek, majd beljebb fáradok. A fiatal fiúval szemben megállok, és egy szomorkás mosollyal köszöntöm. Eren viszonozza, de ismét elfordítja a fejét, és zavartan megvakarja a tarkóját. Furcsa viselkedését nem tudom hova tenni, bár tudom, őt is rettentően megviselte az osztagunk elvesztése.

– Megszakítottam valamit? – töröm meg a túl hosszúra nyúlt kellemetlen csendet.
Eren gyorsan a hadnagyra pillant, mintha engedélyt kérne a válaszadáshoz. A férfi ránk sem hederít, a szemközti falat nézi kifejezéstelen tekintettel. Fekete haja sápadt arcába lóg, amely most mintha még ridegebb lenne a szokottnál.
– Semmi érdemlegeset – feleli végül, de zöld szemeibe bánat költözik. – Rosszul döntöttünk akkor. Ha előbb használjuk az erőnket... – akad el a mondatban, kezei ökölbe szorulnak a combján –, talán kevesebb társunkat kéne most siratnunk.
Lesütöm a szemem.
– Lehet – suttogom. – De ezen már nem tudunk változtatni.
Eren is magát hibáztatja, de itt mindent az én számlámra kéne felírni. Hiszen tudtam, hogy ez lesz, Annie erejével is tisztában voltam és esélyem is lett volna mindezt megakadályozni.

Gondolataim közül az ajtó nyikorgása ránt ki. A parancsnok mellett a barátaink is feltűnnek, Armin, Jean és Mikasa.
– Elnézést a késésért – szólal meg mély hangján Erwin.
Eren és én is zavarodottan pislogunk kadéttársaink láttán. Nem tudtam, hogy ennyi mindenkit be fogunk avatni a tervbe.
– Srácok? – néz végig rajtuk Eren.
– Beazonosítottuk a Nőstény Óriás lehetséges kilétét – csap bele a közepébe azonnal a parancsnok, mire egy kis gombóc nő a torkomban. – Ezúttal mindenképp elfogjuk – közli eltökélten.
Nyelek egyet, de igyekszem egy vastag falat húzni, hogy ezek a kis rezzenésim is rejtve maradjanak a többiek elől.

Mindenki elfoglalja a helyét, és egy barna hajú hölgy – aki alig pár évvel lehet idősebb nálam – leteríti Stohess körzet térképét. A sok marley-i haditerv után nagyjából átlátom a kusza vonalak sokaságát, de így is néznem kell egy ideig, míg rájövök, hogy pontosan mi mit ábrázol a rajzon.
– A hadműveletet holnapután kezdjük – fog bele Erwin. – Stohessben fog lezajlani, ahol a királyi udvarhoz tartva áthaladunk. Ez az egyes egyedüli esélyünk. Ha nem járunk sikerrel, teljesen biztos, hogy elvesznek titeket tőlünk, és ezáltal még nehezebb lesz elfognunk azokat, akik a Fal elpusztítását akarják. – Felemeli a fejét, és ránk néz, az én alakomon egy másodperccel tovább elidőzik. – Akkor az emberiség pusztulása még elkerülhetetlenebb lesz. Más szóval, mindent erre a hadműveletre kell feltennünk.
Valahogy mindig megszólal bennem a vészharang, mikor ez a férfi kék szemei engem vizslatnak. Kényelmetlenül érzem magam tőlük, mintha teljesen a lelkembe látna.