War Hammer - Aot ff

35.fejezet: Igazság

A szobában minden szem rám szegeződik, amitől egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Kissé idegesen kavargatom a kanalat a teában, mert az elmúlt pár napban minden máson gondolkodtam, kivéve azon, hogyan fogom elkezdeni a titokfeltárást. Senki sem tudja letagadni a kíváncsiságát, Hanji barna szeme úgy csillog, mintha ajándékba kapott volna egy házi titánt. Armin készenlétben tartja a tollát, a kis füzet mellett pedig közvetlenül ott a tintatartó, hogy még véletlenül se halassza el egy szavamat. Levi sápadt arca szokásos módon kifürkészhetetlen, de azért az acélkék szempárban ott is megbújik az a bizonyos kíváncsiság.
– Mikor tervezel megszólalni? – kérdezi türelmetlenül. – Meg is vacsorázhattam volna várakozás közben.
– Csak nem tudom, hol kezdjem el, mert annyi minden van – túrok bele a hajamba, és hátraigazítom a kósza tincseket.
– Nekem mindegy, csak kezdj el beszélni.

Csend áll be, amíg összeszedem a gondolataimat.
– Szóval – kezdem lassan –, a falon kívül nem pusztult ki az emberiség, sőt, sokkal többen élnek a külvilágba, mint ebben a ketrecben. A technológia is fejlettebb, a sziget nagyjából egy száz évvel le van maradva a világ többi részéhez képest. – Emlékek villannak fel, amelyek már oly réginek hatnak, mintha nem is az enyémek lennének. A sok fegyver és hadászati eszköz mellett egy csomó, értékes más dolog is volt, amelyek most, hogy ismét lelki szemeim elé kerültek, hiányozni kezdenek. – Az emberek előkelőbb módon élnek, mint itt a szigeten, de a kontinensen is hatalmas a különbség a gazdagok és a szegények között.
– Ne haragudj, hogy megszakítalak – szól közbe Armin, miközben a tollát belemártogatja a tintába. – Eddig úgy hivatkoztál ránk, hogy a szigeten élők. Ez azt jelenti, hogy mi körül vagyunk véve egy... óceánnal?
Nem tudom, hogy a fiú csak véletlenül trafált-e bele, de nagyon próbálja leplezni az izgatottságát, még sosem láttam így csillogni azokat a kék íriszeket. Ezer gondolat folyik át a szemei előtt, majd gyorsan összenéz Erennel, de ebben a szobában egyedül csak a két fiú – meg talán Mikasa – értette a pillantás mögött rejtőző mondanivalót.
– Igen. – Ezzel az egy tömör válasszal is már úgy érzem, mintha Armin egy álmát váltottam volna valóra. – Ha ideadod a füzetet, akkor megpróbálok rajzolni egy térképet.

A toll megáll a papír fölött, és egy pillanatra elbizonytalanodom. Te jó ég! Nem is tudom, mikor tanultam utoljára ezekről, egyedül csak a haditervek és a leigázásra váró területek rajzai maradtak meg. Végül valamit összetákolok, bár a földrészek inkább hasonlítanak egy krumplira, de magyarázni ez is megteszi.
– Igaz, hogy az óceánban sós víz van? – kérdezi még izgatottabban.
– Igen – válaszolok zavarodottan.
Levi kivételével minden arcra kiül a hitetlenkedés, és pillanatok alatt elszabadul a káosz.
– Akkor az állatok is sósak benne? Meg lehet úgyis enni a halakat?
– Sós? De hát akkor meg sem lehet inni, mi értelme van annak? – gondolkodik Connie hangosan.
– Srácok...
– Ez azt jelenti, hogy amiről olvastunk és ábrándoztunk, az mind létezik? – Válaszolni sincs időm, gyenge próbálkozásként a kezdetleges térképemre mutogatok, hogy tovább tudjunk haladni, de Armin gyermeki lelkesedéssel folytatja. – A tüzes víz, ami még a követ is megolvasztja, a jég borította tájak, a homokos rengeteg...
– Elég legyen ebből a zsibongásból, már most megfájdul tőletek a fejem! – Levi épphogy felemeli a hangját, máris csend lesz a helyiségben. – Eddig még semmi érdemleges nem hangzott el, ha minden egyes új információra így megőrültök, akkor a Rendőrségnek keresnie sem kell bennünket.

Megvárom, amíg mindenki lenyugszik, és a hadnagy biccent egyet, hogy most már folytathatom. Az asztal közepére tolom a füzetet, és befordítom a többiek felé, mire Hanji is feláll a szomszédos, kopott fotelről, hogy többet láthasson.
– Ez Paradis, de mi csak az ördögök szigetének hívjuk. – A toll hegyét átviszem a mellette lévő nagyobb krumpliföldrészre. – Ez a kontinens és a környező területek pedig mind a Marley Birodalom része, ahonnan én jöttem. Ez pedig a város, ahol születtem, Liberio.
– A mi szigetünk szinte eltörpül a többi mellett – hebegi Hanji, és még közelebb hajol.
Miután mindenki alaposan áttanulmányozta a térképet, Armin ismét magához húzza és lejegyzi az elhangzottakat.
– Mi lett a titánokkal? Hogy győztétek le őket? – kérdezi Eren.
– Nos – mély levegőt veszek, ezzel is erőt gyűjtve a legnehezebb részhez –, nálunk úgymond nincsenek titánok. Teljes tévhitben éltetek eddig, mert a titánok nem egy másik faj, akik ki akarják pusztítani az emberiséget, és engem sem ők küldtek ide kémkedni emberálcában. Vagy nem tudom, eddig miket találtatok ki. Az óriások – tartok egy leheletnyi drámai szünetet –, igazából emberek. Olyanok voltak, mint mi, csak átváltoztatták őket.