War Hammer - Aot ff

26.fejezet: A War Hammer Titán

A hatalmas robbanásba a föld is beleremeg, amit emberek sikolya követ. A villámom felhevíti a levegőt, amit lassan már nem is érzek, mert a War Hammer szövete teljesen beburkol. Az összes környező ablak kitörik, és utánam nem marad más csak tűz, és megannyi vértócsa, és kínjukban üvöltő katona. A léghullám mindenkit a földre kényszerít, a kocsik is feldőlnek, és az eléjük befogott lovak kétségbeesetten felnyerítenek. Az eddigi díszes polgári lakások fehér falai megrepednek, és a gerendák puha korommá égnek.

Elég egy pillantást vetnem a pusztításra, amit okoztam, és már a sírógörcs kerülget. Elkapom a fejem, és kihasználva a kialakult káoszt és a katonák pillanatnyi zavarát, a hátam mögött lévő házsoron átlendülök. Gigászi súlyom alatt a szerkezet megnyikordul, és kezem nyomán tetőcserepek hullanak le a mélybe. Futásnak eredek, közben sűrű pislogással próbálom megtisztítani a szemem a könnyektől.

Ennek nem így kellett volna történnie. Mikor végre sikerül oldalt választanom, minden széthullik körülöttem. Az a megannyi áldozat az erdőben mind a semmiért volt. Az elvesztett társaim arcai jelennek meg előttem, és ezzel együtt a mellkasomba szúró fájdalom költözik. De mégis az bánt a legjobban, hogy az a férfi, akire felnéztem, most már csak egy hazugot lát bennem, aki elárulta őt, az osztagát, és végérvényesen az egész Felderítő Egységet. Az a pár kellemes pillanat, amit vele töltöttem szertefoszlik, mert már csak azt a csalódott arcát látom magam előtt. Megrázom a fejem, de az a keserű emlék nem megy sehova, és a hadnagy után maradt üresség tovább üldöz.

Azok a pillantások egy életre beleégtek a fejembe. Mintha akkor még az idő is megállt volna, nem tudnám megmondani, hogy a téren hány percig vallattak. De az a sok megdermedt alak; valaki tekintetében félelem, másokéban csalódás és harag. Gyomromba kellemetlen érzés kúszik, lüktet a fájdalomtól, és lelkemben nyughatatlanság tombol. Egy világ tört össze bennem. Volt idő, mikor kinevettem volna azt, aki azt mondja nekem, hogy hű tagja leszek a Felderítő Egységnek. Elfelejtettem, hogy honnan jöttem, és már túlságosan is beleéltem magam a szerepembe, annyira, hogy meg is szerettem őket, akár az életemet is adtam volna értük. Ahogy ez a gondolat végigsöpör az egész testemen, mintha egy vödör hideg vizet öntöttek volna rám. Megremegek, és az a fájdalom, amely feszíti a mellkasomat, felerősödik. Kezeim gúzsba vannak kötve, és csak némán zokogok a titánomban. Az a pillantás, ahogy Levi nézett rám, akkor megtört bennem valami.

Mögöttem emberek ordítoznak, parancsok repkednek a levegőben, de épphogy hátralesek a vállam fölött, gáz szisszenésre leszek figyelmes. A manőverezőfelszerelésnek tökéletese terep a város; magas házai jó kapaszkodópontokat biztosít, a széles utcákon könnyen lehet manőverezni, ráadásul a szűk utak és a sok civil miatt én még hátrányba is kerülök. Zöld köpenyek libbennek el előttem, és mire realizálom, hogy nekem védenem kéne magam, már késő lesz. A fejemet félre kapom, de az egyik katona így is sikeresen kivájja a bal szemem, a másik kettő meg több sebet ejt a testemen és a combomon. Megingok, de még nem vágtak el elég izmot ahhoz, hogy a földre kényszerítsenek.

Tennem kell valamit, különben másodperceken belül kiszednek a titánomból. Vegyem fel a páncélom? Vagy szálljak szembe velük, ahogy Annie tette, és zúzzam szét a rám támadókat? Túl sokáig gondolkodom, és újabb pengék villannak fel a látóteremben. A támadás jobbról érkezik, hogy teljesen megvakítson, de mielőtt az arcomba lőnék a horgot, félrekapom a fejem. A kampó elsüvít mellettem, és jobb kezemmel elkapom a huzalt. A férfi tehetetlenül himbálózik a levegőben, szemeiben halálfélelem csillan, és elszánt arca rögtön átcsap rémültbe. Az eddigi vicsorgó kiskutya most behúzott farokkal fekszik a hátán a farkas láttán.

Annie-től kéne leckéket vegyek, milyen kreatív módon lehet megölni a levegőben repkedő embereket. Eme gondolattól ismét felrémlenek az Óriás Fák erdejében zajlottak. Hirtelen elfog a rosszullét, hogy most én vagyok azaz ellenség, akinek így kéne szétzúznia a katonákat. Ujjaim szétnyílnak, és hagyom kicsúszni közülük a drótot. Én nem vagyok az a szörnyeteg. Egyszerre többen is megindulnak felém egy-egy csataordítással kísérve. A környező utcákban szintén látok elsuhanni pár egyenruhást, és a tetőkön az apró lábak dobogása megsokszorozódik.