War Hammer - Aot ff

6.fejezet: Ellentétek

Mina megindul felém, kezében fenyegetően ott a fatőr. Mire ideér, a fejemben lezajlik egy régen betanult mozdulat, majd egy rúgás és a kezem segítségével könnyedén leviszem a nálam kisebb lányt a földre. Megpróbál kiszabadulni, és a fa késével felém szúr, de megcsavarom a kezét. Mina száját egy nyögés hagyja el, az eszköz a földön koppan, aztán a lapockái közé térdelek.
– Jól van elég lesz, Nora! – Csapkod össze-vissza a lány. Leszállok róla, majd a kezemet nyújtom, hogy felhúzhassam. – Hogy csinálod ezt?
– Micsodát? – kérdezek vissza.
– Ne játszd itt a butát! – Teszi csípőre a kezét, de nem tudom komolyan venni, ezért egy mosoly jelenik meg az arcomon. – Mindig te nyersz, bármit is csinálok. Ha bandita vagy akkor megölsz, katonaként meg egy perc múlva már a koszban találom magam.
– Szimplán jó vagyok – Vonom meg a vállam.
– Persze. Kitől tanultad ezeket a mozdulatokat? – von kérdőre.

Egy pillanatra lemerevedek. Emlékek villannak fel, az eldiai gettó szürke házai, fegyverek ropogása, a sok gyerek mellettem a padban. Elfordulok a fekete hajú copfos lánytól, amíg összeszedem magam. A kemény kiképzés ismét megelevenedik lelki szemeim előtt, ahol oly sokszor alulmaradtam. Annie volt a legjobb, számtalanszor elvert engem, csoda, hogy bent tudtam maradni. Megrázom a fejem, és visszatérek a jelenbe.

– A falunkat gyakran támadták meg banditák. A rendőrség nem mindig ért el hozzánk időben, ezért a saját lábunkra kellett állnunk. Küzdöttünk vagy meghaltunk.
Meglepően könnyen jött a hazugság a számra, szinte már tényleg olyan volt, mintha abból a faluból jöttünk volna, ahova kapálni küldtek minket. Az is milyen rég volt, több, mint két éve. A gondolataim ismét a hazám felé kalandoznak el, de szerencsére Mina közbeszól.
– Sajnálom. De legalább van valami alap tudásod – A lány arca ismét felderül, majd újult erővel kapja fel a földről a kést.
– Ne aggódj – roppantom ki az ujjaimat –, a pusztakezes küzdelem nem számít bele a pontjainkba. A titánok ellen kell felkészülnünk, ez csak annak fontos, aki a belső területekre akar menni.

A többségnek ez volt a kitűzött célja, aki katonának állt. A belső területek nyújtotta biztonság, titánmentes élet. Értelmetlennek találtam a rendszert, miszerint minél jobban küzdesz az óriások ellen, annál távolabb kerülhetsz tőlük. Bár a marley-iak gondolkodásmódja sem jobb. Gyerekeket küldenek a frontra, hogy utána a legjobbakra tizenhárom évnyi szenvedés várjon. Cserébe tiszteletbeli polgárok lehetnek a családjaikkal együtt. Már akinek van. Fáradt sóhaj hagyja el a számat, valahogy sosem tudom elfelejteni kik és miért küldtek ide.

– Nora, minden rendben?
– Mi? – kapom fel a fejemet Mina kérdésére.
– Olyan sokszor csinálod ezt, minta csak fizikailag lennél itt – néz rám aggódva Mina, amit először nem is értek.
Egy ravasz vigyor terül el az arcomon, megragadom a lány fegyvert tartó kezét, majd befordulok és egy csípődobás után már előttem is fekszik. Rátérdelek, és könnyedén megszerzem a tőrt a kezéből, miközben fölényesen letekintek Mina grimaszba rándult arcára.
– Kérdések helyett ki kellett volna használnod a lehetőséget.
– Csak eressz el! – Miután a lány feláll, duzzogva így folytatja. – Legközelebb tudod ki fog érdeklődni irántad.

Kuncogás szaladt ki a számon, még Mina is elmosolyodik, de mikor meglátom a kiképzőt, azonnal elnémulok. Tekintetünk találkozik, mire gyorsan a vidám partnerem mellé lépek és elgáncsolom. A lány háta nagyot puffan a földön, fölé hajolok és a fatört a torkának szegezem.
– Ez már nem volt vicces – nyög fel.
– A kiképző figyel – suttogom vissza.
Mina veszi a lapot, és megpróbál kiszabadulni, de lefordulok róla és satuba szorítom a nyakát.

Épp megpillantom Reinert és Erent edzeni, és úgy fest, az alacsonyabb fiú jóval ügyesebb harcos társamnál. Berthold-ot sehol sem találom, de tekintetem gyorsan megakad Annie-n, aki szokás szerint megint nem csinál semmit és unott arccal bámul a semmibe. A lány a legkisebb jelét sem adta, hogy be szeretne illeszkedni, kerülte az embereket és ijesztő tekintetével a többséget el is ijesztette. Kevesen tudták, hogy valójában milyen veszélyes, még emberként is. Velem sem igazán beszélgetett, bár amúgy sem rajongtunk egymásért.
Mina feje szinte már elkékült, úgy megszorítottam a nyakát. Gyorsan elengedem, és összepréselt ajkakkal figyelem a köhögő lányt.
– Bocsi.
Válasz gyanánt csak egy szúrós tekintetet kapok.