War Hammer - Aot ff

41.fejezet: A győzelem látszata

A bokor recés levelei folyamatosan csiklandozzák az arcom és a nyakam, de nem mozdulhatok meg, el kell viselnem a kellemetlen szúró érzést. A térdeim is sírnak a hosszú guggolástól, időnként próbáltam pozíciót változtatni, de akkor mindig megzörrent vagy megreccsent valami, és nyomban jött is a hadnagytól a rosszalló pillantás. De nem csak én feszengek, a többieket is elárulja ideges tekintetük, hiszen egy katonai ellenőrzőpontot készülünk megtámadni.

Meglepő, hogy a Katonai Rendőrség milyen gyorsan tudott reagálni, miközben Erwin alaptalan vádjai csak tegnap láttak napvilágot. Biztos, hogy már jóval a parancsnok börtönbe zárása előtt el volt tervezve ez a hajtóvadászat. A Kormány egyre kétségbeesettebben próbálja megőrizni a hatalmát, és ezzel együtt a falak titkait is, és pontosan tudják, hogy a Felderítő Egység az egyetlen, amely veszélyt jelenthet rájuk. Az új Személyellenes Mindenirányú Felszerelés, amiről még a vak is látja, hogy alkalmatlan titánölésre, Erwin letartóztatása, a Felderítő Egység feloszlatása és most ez a hajtóvadászat és az ellenőrzőpontok építése is mind a Kormány félelmét és hataloméhségét bizonyítja. A Belső Rendőrség mikor titánok ellen kell küzdeni fülét-farkát behúzva reszket a sarokban, de mikor pénzről és hatalomról van szó akkor átgázolnak mindenen és mindenkin, még ha mocskos módszerekhez is kell folyamodniuk.

A levelek közül pont rálátok az alattunk húzódó, sebtében épített bázisra. A kaviccsal felszórt utat hordókkal és dobozokkal torlaszolták el, mellette hegyes végű botokból kerítést eszkábáltak, amely körbeveszi az egész katonai területet, hogy az áthaladók sehogy se tudják megkerülni és mindenféleképpen meg kelljen állniuk. Az erdőt minden irányból őrök lesik, esélytelen, hogy észrevétlenül ennél közelebb merészkedjünk. A tábor parancsnoka – a célpontunk – a középen álló nagy, zöld sátorban tartózkodhat, oda kéne valahogy bejutnunk. Ahhoz képest, hogy ezt egy este alatt kellett felépíteniük, elég jó munkát végeztek.

Amilyen csendesen csak tudok, hátrébb húzódok. Levi végigméri az osztagát, arca most sem tükröz semmiféle érzelmet, ugyanolyan unott és rideg.
– Tudjátok a dolgotokat. Ezek nem Kenny emberei, csak pár gyáva rohadék, akik most fognak először fegyvert a kezükben. – Egy másodpercre megállapodik rajtam a tekintete, majd folytatja. – Viszont gyorsnak kell lennünk, mielőtt riadót fújhatnának.
Mindenki bólint, és már csak a parancsra várunk, hogy elfoglalhassuk a helyünket. Selinával váltunk egy bosszús pillantást, amiben mindketten kifejezzük egymás iránt érzett utálatunkat. Minden más esetben egy szavam sem lenne a terv ellen, de így, hogy vele kell együttműködnöm... Szinte garantált a bukás.
– Ne baszd el! – szűri a fogai között.
– Nem fogom! Nyugodj már le, inkább a magad dolgával törődj!
– A múltkor is...
– Elég! Rohadtul elegem van ebből a gyerekes perpatvarból! – förmed ránk Levi. A gyomrom összerándul és próbálom minél jobban elrejteni szégyenem. A hajnalban történtek után kicsit rosszul érintenek a szavai, bár mit vártam? Hogy egy mélyebb beszélgetés után kivételezni fog velem? Bármi is történt akkor, el kell felejtenem, ő továbbra is a felettesem. De miért ne lehetne több köztünk? – Ne feledjétek, nem a gyilkolás a célunk – néz jelentőségteljesen Mikasára, majd visszafordul felénk. – Foglaljátok le őket, a többit meg mi intézzük! Indulás!

A hátamra veszem az egyik élelmiszerrel megrakott zsákot, két fonatomat a vállamra simítom, majd a csuklyát úgy igazítom, hogy kevésbé lehessen látni az arcomat. Selina összevonja mellkasa előtt barna köpenyét, megigazítja szalmakalapját, amely aló haja ugyanolyan stílusban lóg ki, mint az enyém. Az ODM felszerelés nélkül teljesen védtelennek, csupasznak érzem magam, de most két ártatlan lánynak kell kinéznünk, és nem katonáknak. Azért megnyugtat a ruhaujjban megbúvó, Levitől kapott tőr.

Ahol még nem vagyunk szem előtt, kijövünk az erdőből és elindulunk az ellenőrzőpont felé. Amint felérünk az emelkedőre és megpillantom a kerítést és a sok apró pontot, amelyek mind egy-egy katonát jelentenek, a torkomba egy gombóc nő.
– Pár kirendelt kadéttal már csak elbírsz, nem kell így beszarni – morogja Selina.
– Nem szartam be! – sziszegem vissza. – Most az egyszer nem lehetne, hogy nem szólunk be egymásnak? Nem én találtam ki a tervet, nem én kértem, hogy velem gyere!
– Pedig csak pár szép szót kellett volna dorombolnod a hadnagynak.
Erősen megszorítom a zsák madzagját, majd helyébe képzelem Selina nyakát, mire az ujjaim még szorosabban feszülnek az anyag köré. De miért én futamodjak meg megint? Vidáman elmosolyodom, és felszegem a fejem.
– Lehet – vonom meg a vállam, de azért még odaszúrok neki. – Bár ennek így kellett lennie. Én vagyok a csali, te meg csak az olcsó másolat.
Elfordítom a fejem, hogy lássam a reakcióját, és szikrákat szóró tekintete elégedettséggel tölt el. A szám mégis lekonyul, mikor a fakózöld szempárban meglátom a harag mögött tükröződő bánatot. Kicsit elszégyellem magam, hogy gusztustalan módon jó érzéssel tölt el más ember szenvedése. Selina sokat bánt, de megvan rá a maga oka, hogy utáljon, még ha nem is hajlandó közölni a miértjét.
– Még annál is butább vagy, ha azt hiszed, hogy valaha is lesz köztetek bármi. Soha nem fogod megkapni a hadnagyot – jelenti ki, majd elfordítja a fejét.
Tekintetem összeszűkül, és kimérten bólintok. Nem is értem, miért éreztem magam rosszul az előbb. Nem kell őt sajnálni.
– Most már kvittek vagyunk.
Selina halkan morog valamit, hogy egy beszólást vagy csak szimplán nyugtázta a kijelentésem, azt már nem tudom.