War Hammer - Aot ff

15.fejezet: Tárgyalás

Hirtelen ülök fel az ágyban, mintha egy rossz rémálomból ébredtem volna fel. Megvárom, amíg a szemem hozzászokik a sötéthez, majd fájó fejemhez kapom a kezem. Lánc csörren, mire a csuklómra siklik a tekintetem. Zavarodottan nézek a bilincsekre, amelyek a falhoz vannak rögzítve. A jobb karomat elkezdem távolítani, de a fém nem enged, épphogy csak egy kis mozgásteret hagy nekem. A pulzusom megnő ahogy körülnézek a ,,szobámban". A rémálom úgy fest még nem ért véget. Francba! Nem emlékszem mi történt, egyedül csak... A titán! Forgolódni kezdek, hogy megtaláljam a sérüléseket, de azoknak már nyoma sincs. A mellkasom körül valami megfeszül, mire egy vastag fehér kötést fedezek fel. Valaki azóta át is öltöztetett, egy egyszerű fehér vászonpóló van rajtam egy fekete nadrággal párosítva. Még jobban összezavarodom.

– Végre magadhoz tértél – hallok meg egy közömbös férfi hangot, mire felkapom a fejem.
Levi hadnagy a rácsok túloldalán támasztja a falat, szürke íriszét az én zöldjeimbe fúrja. – Épp ideje volt, már kétszer is halasztani kellett a tárgyalást miattad.
– Hadnagy? – pislogok értetlenül.
– Nem könnyíted meg a dolgunkat, az biztos.
– Nem értem. Hol vagyok?
– Mint láthatod, egy földalatti cellában, a Katonai Rendőrség őrizetében. Szóval remélem kialudtad magad, hogy végre elkezdhessük a tárgyalást. – Mondja a férfi, kicsit sem meghatottan, mintha számára teljesen mindegy lenne, hogy élek-e egyáltalán.
– Mi? – lassan kezdem realizálni a helyzetemet. – De hát... kötöttünk egy egyességet! Erwin parancsnok azt mondta, hogy...
– Igen, hogy felveszünk a Felderítő Egységbe. De a Katonai Rendőrség is szemet vetett rátok, ezért lesz a tárgyalás. Meg persze arról is döntenek, hogy egyáltalán életben maradhattok.

Ellöki magát a faltól, majd lassú léptekkel elindul a rácsokhoz. Arca kifejezéstelen, és átható tekintetétől nem tudok menekülni. Próbálom megacélozni a vonásaimat, hogy ne csak egy szaros kölyök legyek a hadnagy szemében. Nem tudom, hogy Erennel mi van, vagy egyáltalán hol van, de innen valahogy meg kell szöknünk. Egyik katonai egység sem nyerte el a bizalmamat, és abban sem vagyok biztos, hogy jobban járnék-e a Felderítő Egységgel. Láttam őket harcolni, és már Levi önmagában felér több emberrel. A kezemre siklik a tekintetem. Egy csepp vér, és onnantól kezdve bármilyen fegyvert megidézhetek. Ergo, akkor hagyom el ezt a helyet, amikor csak szeretném. Még a tárgyalás előtt el kell mennem innen, ahogy kitapasztaltam, az itteni emberek túlságosan is félnek a titánoktól, nem fognak minket életben hagyni. Hiába a sok segítség, a fal elzárása és az óriások kipucolása a városból, számukra ez nem jelent semmit.

– Rendben – reagálok hűvösen. – Majd a tárgyaláson eldől a sorsunk.
– Oi, nem kell rögtön megsértődjél, amúgy is magadnak köszönheted ezt. – Hüledezve meredek rá, de Levit ez egyáltalán nem érdekli, folytatja. – Megpróbáljuk lerendezni a dolgokat, csak az kell, hogy majd befogjátok a szátokat.
– Tessék? Magamnak köszönhetem? – akadok ki. – Mindent megtettem, amit kértek tőlem! Elzártuk a falat, megvédtem az embereket a titánoktól és még segítettem elfogni kettőt is! A Felderítő Egység az, aki nem tartja a szavát!
Levinek egy arcizma sem rezdül, farkasszemet nézünk egymással.
– Igen, segítettél. De csak egy óriást tudtunk elkapni és az akció közben sikeresen agyontapostál két embert és még hármat megsebesítettél.
– Micsoda? – Egy pillanat alatt elpárolog belőlem az összes indulat, Levi szavaitól egyszerűen megsemmisülök.
– Neked is amnesztiád van, mint a másik szemétládának? – kérdezi, de nem várja meg a válaszom. – A másik óriást meg kellett ölnöm, hogy abbahagyd a tombolást. Enélkül a húzásod nélkül talán könnyebben győzhettünk volna a tárgyaláson. Ezt jól megcsináltad.
– Két embert? – suttogom, de a hangomat a szűk falak így is visszaverik. – Nem volt szándékos! A titán majdnem megölt, én csak le akartam rázni. Bepánikoltam! – hebegek össze-vissza.
– Nem nekem kell ezt megmagyaráznod – közli hűvösen, viszont tekintetében megjelenik az a bizonyos csillanás, amit a csata után fedeztem fel. – Mindazonáltal láttalak küzdeni, és nagy veszteség lenne, ha azok a gyáva szarháziak kivégeznének. Jól jönne egy ilyen ember a Felderítő Egységbe mint te, Leonora!