War Hammer - Aot ff

27.fejezet: Az elveszett lány

A látómezőm szélén egyre több fekete folt táncol, és a szemem is sűrűbben csukódik le, mint ahogy azt szeretném. A mezőket már rég magam mögött hagytam, és a Sina Fal robusztus szürke fala is elveszett már a tájban. Viszont az erőm rendesen megcsappant; a tempómból jócskán veszítettem, fehér páncélom folyamatosan pattogzik le rólam, és nem is beszélve arról, hogy a titánom lassan összeesik. Lépteim nyomában fehér pára marad, minden egyes testrészemből gőz szivárog, ami jelzi az egyre fogyatkozó izomrostjaim számát.

Muszáj lesz pihennem, de nem is állhatok meg. Igaz, a kapu eltorlaszolásával elég sok időt nyertem, viszont ezt bármikor el is veszíthetem. Most érzem igazán, hogy ezek a titánból épült falak milyen szűk ketrecbe zárják az eldiánokat. Itt nem lehet elbújni, elmenekülni, és bármerre is megy az ember, beleütközik abba a rácsba, amely hosszú éveken keresztül elzárta a szigetlakókat. El kell érnem az utolsó gyűrűt, hogy onnan visszamehessek a kikötőhöz.

Régi emlékek villannak fel. Öt gyerek száll le a hatalmas csatahajóról, és mögöttük fegyveres katonák kísérik őket. Mennyire más ember voltam akkor. Egy teljesen más világ élt akkor a fejemben. Összeszorul a gyomrom, ahogy az összes eddigi esemény lepereg a szemem előtt. De most már vége, elbuktam. Vissza kell kullognom a kontinensre, hogy aztán leváltsanak. Eme gondolatra megszédülök, egy pillanatra minden elsötétül előttem.

Egy nagy csattanásra eszmélek fel, és a rázkódás visszaránt a valóságba. Hátravetem magam, és körülöttem forró gőz tör fel. A karjaim halk cuppanással válnak el az inaktól, és lassú söprögető mozdulatokkal leszedem a rajtam ragadt nyálkát. Az összes szíj kényelmetlenül feszít, legszívesebben itt helyben levenném a ruhámat. A gázpalack és a pengetartó tok mintha most háromszor annyit nyomna, mint eddig. Súlyuk folyamatosan húz lefelé, mintha azok is lekívánkoznának rólam, mert már nincs jogom a használatukhoz. Elárultam a társaimat, már nem vagyok katona.

Lecsúszok a titánom vállán, aztán négykézlábra esek. Sípoló hangon kapkodom magamba a friss levegőt, és a tüdőm lassan fellélegzik, hogy már nem az a forró titánpára égeti belülről. Karjaim úgy reszketnek, mint a szélben a magányos levelek, csak idő kérdése, és felmondják a szolgálatot. Alattam a fűcsomók hívogatnak, hogy feküdjek rájuk, pihenjek meg rajtuk. Fejem lebukik, és a hideg talaj kellemesen simogatja lángoló homlokom.

Tovább kell mennem!

Kipattan a szemem, és gyorsan talpra is ugrok. Ijedtség fut át az arcomon, mikor hátrafordulok. A szívem gyorsabban kezd verni, ahogy végigpásztázom a tájat. Bevetem magam az előttem húzódó erdőbe, és kocogásra váltok. Minél messzebb kell mennem a titánomtól. Minden egyes porcikám tiltakozik a futás ellen, de nem tehetek mást, tovább kell mennem. Elég messze kell jussak, hogy valahol elbújva legalább pár órát tudjak aludni. A kimerültség súlya hatalmas kőként nyomja a vállam. Egyedül már csak az a tudat tart mozgásban, hogy nem akarom ismét látni azokat a lesújtó, csalódott tekinteteket, amelyek fogadnának, ha elkapnának. El kell engednem őket, már csak a marleyek könyörületében bízhatok. Talán még nem tudnak az árulásomról. Bár Annie – ha tényleg elérte a kikötőt –valószínűleg mindent elmondott már.

Az erdő csöndje egyszerűen megöl, mert így gyorsabban elveszek a gondolataimban, amelyek folyamatosan mérgeznek belülről. Monoton kerülgetem a fatörzseket, a felszerelésem minden lépésnél megzörren, amitől az ágakról – az eddig megbúvó madarak – riadtan szállnak fel a magasba. A szíjak késként vágnak bele a combomba és a derekamba, a gerincem mentén folyamatosan sós cseppek folynak le, úgy megizzadtam a rögzítő pántok alatt. Többször átfutott már a fejemen, hogy leoldok magamról mindent, de tudom, hogy szükségem lesz a felszerelésemre. Ha esetleg mégis megtalálnának, ezzel elmenekülhetek vagy a falak átmászásánál is a segítségemre lehet, és így nem kéne használnom a titánomat.