War Hammer - Aot ff

Prológus

Csak egy apró szúrást éreztem, és mielőtt még a szérum felemészthette volna a testem, egy utolsó pillantást vetettem a láncra vert nő arcára. Aztán megszűntem létezni, és azóta, mintha egy örökkévalóság telt volna el. A sötétség elragadott, elnyelt teljesen, és egy végtelen rémálomba kerültem.

Lassan felnézek, de a szürke falak és a kikötözött nő helyett az éjszakai égbolt tárul elém. Nem emlékszem a történtekre, de talán jobb is, hiszen nagyon jól tudom, milyen szörnyű dolgot tettem. Tenyerem a szám elé emelem, majd behunyom a szemem, és egy perc néma csenddel tisztelgek harcos elődöm előtt.

A lábujjaim között durva, szemcsés anyagot érzek meg. Homok. Bármerre is nézek, a végtelen sivatag vesz körbe. Felettem több millió csillag néz vissza rám, de valami mégsem stimmel. Ez nem a szokásos esti tájkép, mert itt az eget vékony, világító csíkok szabdalják fel. A Sarki Fény jut először eszembe, viszont ezek mások, mintha mindegyik egy-egy ösvényt jelképezne. A fölöttem húzódó látványa szinte megbabonáz, a karjaim le is hanyatlanak csupasz mellem elől. Követve a fény útját, egyre több fonódik össze az enyémmel, és a végen már egybeforr az a sok apró csík, csak egyetlen út marad, amely a homokdűnéken túlra vezet. A messzeségben, mintha a föld és az ég összekapcsolódna, és ez a fényes út lenne a híd köztük.

Elindulok, de hirtelen meg is torpanok, mikor mellettem feltűnik egy apró kislány. Megdöbbenve meredek rá, nagy meglepődésemben még el is felejtem, hogy anyaszült meztelenül állok. Arcát szőke haj foglalja keretbe. Frufruja takarja szemeit, amelyek furcsán a sötétbe vesznek, mintha nem is lennének ott. Szakadt ruhájából és elnyűtt szandáljából arra következtetek, szegényebb sorból származhat. Kezében egy egyszerű vödröt szorongat, és a belőle áradó mélységes bánat engem is magával ragad.

Lekonyul a szám, de mielőtt bármit is kérdezhetnék tőle, a kislány elfordul, és elindul arra, amerre a fény összeér a dűnékkel. Apró lábnyomok maradnak utána, és csak figyelem, ahogy lassan elnyeli őt a sivatag. Viszont az az elkeseredettség, amely utána maradt, egyre jobban elhatalmasodik rajtam, és ezt már a gyönyörű fények sem tudják elűzni.

Mostantól minden meg fog változni. Már egy vagyok a harcosok közül, és talán már jobban megbecsülnek, de ugyanúgy egy csatatérre szánt hús maradtam. 

Tizenhárom év, aztán én is a semmibe veszek.