War Hammer - Aot ff

39.fejezet: Kimondatlan szavak

Megint megmentett. Ha írnék egy listát eme alkalmakról, valószínűleg ez már rá se férne, annyiszor húzott ki a bajból. Nem tudom, hogy lehet ilyen gyors, még Mikasának sincsenek ilyen jó reflexei Ackerman létére. Hiába rántott át a tetőgerinc másik oldalára, a repeszek mindkettőnk ruháját megtépázzák, és az arcom jobb felén is apró csípésszerű fájdalmat érzek. Túl sem tettem magam az előző pillanaton, az agyam még fel sem fogta, hogy Kenny majdnem lyukat égetett a fejembe. Lassan kezd el tudatosulni bennem, hogy ránk találtak, és ez nagyrészt nekem köszönhető.

– Üdv ismét, Levi! Remélem kicseverésztétek magatokat! – érkezik a gúnyos hang, mire Levi arcát eltorzítja a düh. Drót súrlódik, és a sötét éjszakában a fehér hajtóanyag szinte világít, ahogy a férfi elszáll felettünk. Őrült vigyora most sem kerüli el a figyelmem, de a tekintetem nyomban a ránk mutató pisztolycsövekre terelődik. – Most megvagy!
– Kenny! – üvölti a hadnagy, és ahogy lendíti a kezét, a markolatból kirepül a penge.
Akár egy fényes kerék, a fegyver pörögve közelíti meg a támadót, amelyet végül a pisztoly vastag csövével könnyűszerrel félreüt.
– Bumm! – Kiáltja el magát a férfi a lövéssel együtt, mintha számára ez csak egy szórakoztató játék lenne.
A lövedék egyenesen közénk csapódik, még szerencse, hogy Levi támadásával nyertünk egy pár másodpercet, amíg arrébb tudtunk vetődni. Nem hagyom, hogy a pánik átvegye az uralmat a testem felett, ám mégis kétségbeesetten keresem a hadnagy tekintetét. Egy pillantásából is megértem a mondandóját, hogy minél hamarabb tűnjek el innen és figyelmeztessem a többieket.

Az állkapcsom megfeszül, és a hajtógáz segítségével a tető szélére húzódom, ám nyughatatlan gondolataim miatt képtelen vagyok a néma parancsra fókuszálni. A fémes csendülésre hátrakapom a fejem, és feszült arccal figyelem, ahogy Levi ismét az én védelmem érdekében keveredik harcba azzal az őrülttel. Ha megsérül, akkor az az én számlámra fog kerülni, ahogy az is, hogy miattam lankadt a figyelme, és nem vettük észre időben a veszélyt. Fájdalom mar a mellkasomba, hogy ismét én okoztam bajt, de a bűntudat gyorsan haragba csap át. Ujjaim megfeszülnek a markolaton, a bosszúvágy még több erőt ad, és egyre csak az kattog a fejemben, hogy Kenny most megfizet a tegnapi támadásért, az elvett életekért és a csapattagjaink elrablásáért. Hiba volt idejönnie.

Egy lépést sem teszek, mikor a látóterem szélén mozgásra leszek figyelmes. Körülöttem több ember a levegőbe emelkedik, és az erdőből is fehér csíkok lőnek ki a fák közül. Gombóc nő a torkomban, és kelletlenül elkapom a tekintetem a levegőben küzdő két férfiről. Kenny-t Levire kell bíznom, figyelmeztetnem kell a többieket, mielőtt teljesen körbevesznek bennünket. A kezem segítségével átlendülök a peremen, majd a huzalokkal megállítom a zuhanást és a karokat meghúzva sebesen megpróbálok eljutni az ajtóig. Naiv ötletem rögtön kudarcba is fullad, mert hárman is az utamat állják. Rémület fut át az agyamon, ahogy realizálom, hogy az összes golyó elől nem tudok kitérni.

Ekkor a ház ablaka kitörik, és Mikasa olyan gyorsan vágódik ki rajta, hogy a falhoz legközelebbi támadónak esélye sincs reagálni. A lány térde a férfi oldalába talál, de még egy nyikkanás sem szalad ki a száján, mert egy vízszintes suhintással a feje elválik a nyakától. Felocsúdom az előbbiekből, és nem bámulom tovább Mikasa brutális támadásának eredményét; jobb kampómat az egyik meghökkent ellenfelem hasába irányítom, és odahúzva magam a kezem már lendül is. A vágás íve mentén vér fröccsen, majd kioldom a horgot, nehogy a holttest magával rántson a földre. Az életben maradt férfi kitér Mikasa pengéje elől, és egy lövést küld utána, ami csak a téglákat találja el. Kócos haja közül bosszúsan néz hol a lányra, hol rám, és lassan realizálódik benne, hogy a másik társa is halott, és ekkor az arca kétségbeesetté válik. Nem tétlenkedek, Mikasával egyszerre támadunk, de a férfi menekülőre fogja, így mindketten csak felületi sérülést tudunk okozni.