War Hammer - Aot ff

22.fejezet: Következmények

A gázfúvó egy utolsó halk szisszenést ad ki magából, ami egyúttal az én végemet is jelenti.
– Ne, ne, ne! Kérlek, ne most! – könyörgöm, miközben a csodára várva folyamatosan nyomkodom a kallantyút.
De szavaim süket fülekre találnak, senki nem segít rajtam. A magasság rohamosan csökken, és már csak a huzalok tartanak meg bennünket. Mielőtt lezuhanunk, kifordulok, hogy ezzel is védjem Oluo-t. Fáj a földet érés, és a vállamon heverő férfi egy hangos nyögéssel legurul rólam. Összeszorított fogakkal tápászkodok föl, és azonnal a sérülthöz rohanok. Oluo szája szélén vékony csíkban folyik ki a vér, és a mellkasán is a vörös folt egyre szélesebb.

Nyelek egyet, de még próbálom magam egy darabban tartani. A csata heve miatt alig volt időm felfogni a történéseket, viszont most mintha egyszerre rohamozna meg az a sok veszteség. Könnyes szemmel kapom fel Oluo-t, először kicsit megtántorodom a súlyától, de amint biztos lábakon tudom magam elindulok előre. Fogalmam sincs merre lehet a visszavonuló csapat, csak azt tudom, hogy valahogy ki kell keverednem ebből az erdőből, mielőtt a titánok megtalálnának. Egyre reménytelenebbnek érzem a helyzetet, mert gáz nélkül esélyem sincs a túlélésre. Oluo állapota folyamatosan romlik, és ha nem kap mihamarabb ellátást, akkor őt is el fogom veszíteni, mint a többieket. A könnyek lassan folynak végig az arcomon, és az erdő feszült csendjét egyedül csak halk szipogásom töri meg.

Egyenesen előre, csak is ez lebeg a szemem előtt. Jobb-bal, jobb-bal. Lassan már levegőt sem kapok eldugult orrom miatt, és a fák néhol elhomályosodnak a könnyeimtől. Petra, Günther, Eld és az a rengeteg katona is a mi hibánkból halt meg. Nem is, erről én tehetek. Ha képes lennék egyszer is a jó döntést meghozni hezitálás nélkül, akkor mindez nem történt volna meg. Lassan úgy érzem, ismét visszakerülök abba az ördögi körbe, ahonnan soha nem szabadulhatok. Hiszen mindez meg sem történt volna, ha nem leszek harcos. Most nem látnám a barátaim üveges tekintetét, nem hallanám a halálsikolyokat, amikor a titánok félbe harapják az embereket.

A lábaim megadják magukat, és a térdeimre zuhanok. Oluo-t leengedem a földre, aztán a teste fölött zokogni kezdek.
– Sajnálom! Annyira sajnálom!
Tovább kéne mennem, de minden erő elszállt belőlem; a hullámok összecsaptak a fejem fölött, és az eddig is ingatag tutajom immár menthetetlenül felborult. Soha nem kellett volna erre az átkozott szigetre jönnöm. Bárcsak a kontinensen maradtam volna, hogy még mindig a marleyek által terjesztett hazugságban éljek.

– Oi! – hallok meg egy férfi hangot, amely kizökkent mély bánatomból. Reménykedve kapom fel a fejem, de csak egy ismeretlen fiatal katona az. Csalódottság ismét visszaránt a habok alá, és az a pillanatnyi fény azonnal el is tűnik. – Mit csinálsz egyedül itt? – A katona kérdése inkább hat leteremtésnek, és valószínűleg a válaszom sem nagyon izgatja.
Képtelen vagyok megszólalni, a sírás továbbra is fojtogat, és már egy árva szótól borulna bennem minden.
– Szedd össze magad katona! – parancsol rám. – Feljebb kell mennünk, ha a talajon maradunk az óriások pillanatok alatt végeznek velünk! Fogd meg a hullát, és indulás!
– Még nem... – hüppögök, a szavak nehezen jönnek a számra –, nem halt meg.
– Tessék? – kérdezi idegesen.
– Még él! – nézek fel borostás arcára. Ekkor realizálom, hogy Oluo-nak sürgős ellátásra van szüksége, én meg itt szerencsétlenkedem. – El kell vigyük!
– Nyugodj meg! – szól rám, zöld szemei tele van feszültséggel és folyamatosan oldalra tekintget. – Gyertek, segítsetek! – Int hátra kezével.

A lombok közül több katona is megjelenik, és nyomban le is szállnak mellénk. Utasítások repkednek a fejem fölött, de mindebből alig fogok fel valamit. A szavak nehezen jutnak el tudatomig, és utána is csak bólogatásra vagy épp egy fejrázásra futja. Matatást érzek a derekam tájékán, majd a földre puffannak a kiürült tartályok. A testem magától cselekszik és követem a felszálló katonákat, viszont belülről teljesen üresnek érzem magam; egy elveszett lánynak, aki hiába próbál jót cselekedni, minduntalan az ellenkezője történik. Vajon ha tettem volna a kötelességem, és nem hallgatok a lelkiismeretemre, akkor minden máshogy alakult volna?