War Hammer - Aot ff

5.fejezet: A táborban

Miután megismertem Armint és a barátait, az este fennmaradó részét Annie-vel töltöttem csendben. Szívesen társalogtam volna a többi lánnyal is a hálókörletben, de az csak felesleges időpazarlás lett volna. Nekem volt egy feladatom, amelyet nem szabadott, hogy az érzelmeim befolyásoljanak. De egyszerűen megemésztett a magány, és csak üres tekintettel elemeztem a gerendák apró repedéseit az ágyam fölött. Ilyenkor igazán irigykedtem Annie-re.

Másnap korán keltettek, és egy gyors reggeli után már ki is zavartak minket a kiképzőtérre. Felsorakoztunk, előttünk pedig pár furcsa szerkezet állt, amikről kettő kötél lógott le.
– Először egy alkalmassági vizsgát tesztek! – Néz végig rajtunk szigorú tekintetével a parancsnok. – Akik ezt nem tudják teljesíteni, azok még óriás takarmánynak sem valók. Visszaküldjük őket a földekre.

Csoportokra váltunk, és az embereket egyesével ráakasztották a szerkezetre. Egy villanás ugrik be a levegőben lógó kadétokról. Egyszer láttam a katonákat küzdeni az óriásokkal. Először azt gondoltam, hogy csak ezen a szigeten élő ördögök elég megborultak ahhoz, hogy kardokkal szálljanak szembe ezekkel a teremtményekkel. Aztán ahogy fogytak az emberek, és az ordításuk egyre hangosabb lett megváltozott a véleményem. Mindent megtettek a túlélés érdekében, és nem hagyták magukat, hogy ilyen könnyen eltapossák őket.

– Következő! – szólal meg a vezetőnk, így visszarázódom a valóságba, és realizálom, hogy az utasítás nekem szólt.
Bizonytalanul lépek az oszlopok közé, mindenki engem bámul, közben már csatolják is rám a drótokat. Remélem Reinernak igaza lesz, és tényleg ez volt a legjobb döntés az ügyünk érdekében.

Felhúznak, egy pillanatra megingok, majd nagyban elkezdek kapálózni, nehogy hátra dőljek. Nem eshetek ki rögtön az elején! Ha sikerült megszereznem a War Hammer titánt, egy ilyen kis semmiségen nem bukhatok el! Összeszedem magam, abbahagyom a vergődést, és kiegyensúlyozom magam. Így sem érzem magam biztonságban méterekkel a talaj felett, de próbálok minél finomabb mozdulatokkal korrigálni.

Egy halovány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy egyre jobban belejövök, és már sokkal magabiztosabbnak érzem magam. Ekkor int a csoportvezetőnk, és leeresztenek a talajra.
– Átment. Következő!
Páran elismerően biccentenek, de a többség már mind az utánam lévő fiút figyeli. Egy-két kadét kuncogni kezd, valaki pedig összesúg a mellette állóval.

Homlok ráncolva fordulok meg. Eren fejjel lefele lóg, közben megsemmisülve bámulva minket. A parancsnok figyelmét is felhívja a fiú bénázása, és jó hangosan kérdőre is vonja:
– Jeager, mi a francot művelsz? Emeld fel a felsődet!
A fiú meredten néz maga elé, de abból a helyzetből lehetetlen, hogy ismét ki tudjon egyenesedni. A többiek tiszteletlen viselkedés pedig csak még kellemetlenebbé tette a szituációt.

Nem mindenkiből lehet katona. A harcos kiképzésünk során minden egyes nap egyre több gyereket küldtek el. Csak a legjobbak maradhatnak. Mégis, kicsit rossz érzés fogott el. Armin volt az első, akit ebben a pokolban megismertem. Rossz látni az aggódó arcát, hisz ő is tudja, hogy a barátja hamarosan a földeken fog kapálni. Már az első pillanattól látszott, hogy a három barát között sokkal erősebb a kötelék, mint a mi harcos csapatunkban. Mindenki más célokkal jött erre a helyre, és milyen könnyedén hagytuk, hogy megegyék az egyik társunkat. Vajon én is ilyen aggódva néznék Reinerra vagy épp Annie-re? Ők vajon foglalkoznának velem, vagy ugyanúgy folytatnák a küldetést?

***

Annie-vel csendben esszük szerény vacsoránkat, közben folyamatosan hallgatom a társaim beszélgetését. Reinerre és Bertholdt-ra esik a pillantásom, akik vígan cseverésznek a szomszédjaikkal. Ők olyan könnyedén beépültek, Annie meg mindenkit leszarva teljesíti a kötelességeit. Én meg csak vívódom magamban. Nem illettem sehova, úgy mint otthon.