War Hammer - Aot ff

11.fejezet: A két titán

Nem tudom lehetséges-e, de úgy érzem menten szívrohamot fogok kapni a titánom belsejében. Legszívesebben összekuporodnék és a fejemet fogva szidnám magam, hogy mégis mi a jó büdös francot csináltam. Elszúrtam, nagyon csúnyán elszúrtam. Nem csak nekem fellegzett be, de ezzel a harcos társaimat is veszélybe sodortam. Francba!

A sok ín és izom a jobb arcfelemet teljesen körbeöleli, alig látok valamit. Mintha a titánom átvette volna az irányítást, pedig nem ez volt az első átváltozásom. Arról nem is beszélve, hogy zsong a fejem, alig bírom felfogni a külvilágból jövő információkat. Fáradtság tör rám, egyedül szeretnék lenni, hogy megbirkózhassak ezekkel a mérgezett emlékekkel, amelyek ilyen hirtelen előtörtek. Miért pont most jutottak az eszembe? Francba, ez az egész a lehető legrosszabbul sült el.

Össze kell szednem magam, ki kell másszak ebből a gödörből, amit magamnak ástam. Bár a szakadék megnevezés jobban passzolna hozzá. Koncentrálok, hogy a gyeplő visszakerüljön a kezembe, és ne a titán énem folytassa a tombolást. Bele se merek gondolni, hogy miket csinálhattam, és a legrosszabb, hogy miután leharapták a karomat semmire sem emlékszem.

Visszatérek a valóságba, mintha a vízalatti sötét mélységből most először törnék fel a felszínre, a zajok egy pillanat alatt kiélesednek. Körülöttem házak sorakoznak, a földön mindenfele tetemek fekszenek, embereké és óriásoké egyaránt. Bal kezemben egy hatméterest tartok, vagyis csak annak a maradványát; a feje teljesen szétroncsolódott, könyökömig lefolyik a forró, gőzölgő vére és a karjai is hiányoznak. Értetlenül bámulom a kisméretű titánt, mígnem észre nem veszem a ficánkolást a kezemben és a hozzá tartozó halk zokogást. Jobb tenyeremre siklik a tekintetem, és döbbenetemben majdnem leejtem a földre a katonát. A fiatal férfi egész testében reszket, arca holtsápadt, kék szemeit ijedten mereszti rám.

Majdnem nekiállok szabadkozni, mikor hangos csataordításra leszek figyelmes. Egy másik férfi rohan felém a háztetőkön, elrugaszkodik, majd egyenesen felém száguld a levegőben. A nyakam! Basszus, ezek semmit nem tudnak, el is felejtettem! De nem ölhetem meg! Vagy mégis? Túl sokáig agyalok, egy vízszintes villanást látok, és a jobb csuklóm a földön puffan. Zuhanó társát még pont elkapja a katona, majd a tőlem távolabbik háztetőn landolnak. Mindkettő arcán rémület tükröződik, a bátrabbik remegő kezekkel újabb pengéket húz elő.
– Tűnjünk innen! Addig amíg nem támad vissza! – Rángatja fel a cserepekről sokkos állapotban lévő partnerét.
– Ez... ez a... titán – dadogja. – Megmentett. A női....titán...megmentett.
– Gyerünk!
A másik egyre idegesebben próbálja társát mozgásra ösztökélni, néhol összetalálkozik a tekintetünk, és olyankor még erőszakosabban vonszolja a másikat.

Elfordulok, és inkább egy utcával arrébb somfordálok. Ez nagy gond. Hatalmas gond. Felfedtem magam, ki tudja mit csináltam, míg eszméletlen voltam, és titánként bármelyik katona rám támadhat. A dühöm elvakított, ezért lankadt a figyelmem és most megfizetem az árát. Mit csináljak? Fussak ki a lyukon és menjek ,,haza"? Üres kézzel, egyedül, úgy, hogy a többi harcost is bajba kevertem? Nem!

Gyerünk, Nora, gondolkozz! A fal lakosai semmit nem tudnak a titánokról, a külvilágról, a saját hülyeségükben hisznek. A katona azt motyogta, hogy megmentettem. Talán ebből valahogy előnyt kovácsolhatok. De miért pont őt mentettem meg? Francba, mintha az agyam csak egy szivacs lenne, fogalmam sincs mi történt az elmúlt időben. Egyetlen esélyem, ha kihasználom a tudatlanságukat vagy kénytelen leszek megszégyenülve visszatérni a kikötőhöz.

A gondolataim közül egy hatalmas ordítás ráz ki, mire a trosti főhadiszállás felé pillantok. Rengeteg titán veszi körbe az épületet, némelyik már fel is mászott a tetejére. Ismét egy irdatlan titánüvöltés hangzik fel, majd egymást követő csattanások. Kíváncsiságom győz, és elindulok a hangforrás irányába. Nem újdonság az agyatlan szörnyek üvöltözése, de ez mégis más volt. Intenzívebb, tele haraggal.