War Hammer - Aot ff

3.fejezet: A falon belül

Ismét megkondulnak a harangok, mire gyorsabban szedem a lábaimat, de így sem sikerül a sor elejére kerülnöm. Fáradtan sóhajtok, mikor végignézek az embertömegen. Elbambultam, és ez lehet, hogy a mai kenyerembe fog kerülni. Ha szerencsém lesz, talán figyelembe fogják venni, hogy még gyerek vagyok.

Reiner, Bertholdt és Annie másik ételosztó standhoz álltak be, így nagyobb eséllyel jut valamelyikünk ételhez. Megbeszéltük, hogy mindenki bemeséli azt, hogy van egy fiatalabb testvére, amiért esetleg adnak plusz még egy kenyeret. Fejenként egy darab járna, amit egy egész napra kéne beosztani. Az első héten bejött a kis hazugságunk, de az utóbbi napokban már nem igazán. Egyre jobban érezhetőbbé vált, hogy a szigetlakók egy hatalmas földterületet veszítettek el. Kevesebb helyen tudják megtermelni az élelmiszert, és a menekültek száma napról-napra nő.

Egy férfi arrébb lök a testével, és befurakszik elém.
– Héj! Nem látja hol a sor vége? – csattanok fel, és megpróbálom visszaszerezni a helyemet.
– Kopj le, kölyök! – taszít meg a kezével, mire majdnem a földre huppanok.
Szúrós tekintettel meredek a pasasra, de az már nem is foglalkozik velem. El kell fogadnom, hogy egy tizennégy éves lány vagyok, aki jelenleg nem tud semmit sem tenni. Ekkor egy nagyobb férfi öntörvényűen beáll a sor közepébe, többeket félretaszítva az útból.
– Mégis mit képzel maga! – hördül fel a pasas, aki engem beelőzött.
Legalább megtapasztalhatja, milyen érzés ez.
– Pofa be! – kiabál vissza, aztán megfogja a másik ruhája gallérját, és rángatni kezdi. – Tegnap óta egy falatot nem ettem!

A két férfi egymásnak feszül, és elkezdik taszigálni egymást. Ennek következtében az egész sor felbolydul, és az emberek kihasználva a zavargást, megpróbálnak minél közelebb jutni az ételosztó pultig. Hatalmas káosz alakul ki, én meg elveszek a sok polgár között. Katonák barna egyenruháját látom meg, és hallom, ahogy utasításokat ordítanak, de hiába. Elsietek a helyszínről, mielőtt az egyenruhások engem is elvinnének, vagy az emberek agyon taposnának. Úgy érzem, hogy a mai ebédem a társaim hazudási képességén fog múlni.

Ez szörnyű. Egy ilyen katasztrófa után, az embereknek össze kéne fogniuk, nem pedig egymást ölniük egy kis cipóért. Ráadásul folyamatosan hallom a helyi katonák lenéző panaszkodását, hogy mi csak az ő kajájukat zabáljuk, és inkább az óriások kezei között kellett volna végeznünk. Mondjuk nem értem, miért veszem ezeket magamra. Én nem tartozom ide, mi okoztuk az egészet, pontosan ezt a káoszt akartuk. Így tudtunk elvegyülni, és feltűnés nélkül bejutni a belsőbb területekre. Ők csak ördögök, nem érdemelnek könyörületet.

Túlságosan elmerülök a gondolataimban, ezért összeütközök egy kisfiúval. Mindketten elesünk, és több irányba zsemlék gurulnak szét.
– Elnézést – szabadkozik félénken a fiú, miközben felszedi az ételt a földről.
Egy hozzám közelebb esőt felveszek; az orromat megcsapja a kenyér friss illata, és a nyálam összefolyik a számban, a kezemben még érzem is, hogy nem rég vehették ki a kemencéből. Egy pillanatra elfog a vágy, hogy elfussak vele, itt úgyis ez a normális. Ezen a helyen csak erőszak útján lehet életben maradni.
– Semmi gond – válaszolok, még mindig a kincset nézve.

Úgyis van neki három, már nem fog éhen halni. Ráemelem a tekintetem, látom az ő kék szemeiben is, hogy nem sok reményt fűz ahhoz, hogy visszakapja a kenyerét. Fejét keretező, szőke haja és szelíd arca kicsit lányos behatást kelt bennem. Nem olyan fazonnak tűnik, hogy megküzdene a kezemben lévő vekniért. Szegényes és viseltes ruhát visel, valószínűleg ő is sok mindenen mehetett keresztül.

Sóhajtok, majd kezébe adom a veknit, mielőtt meggondolnám magam. Nem szabad az ördögök szintjére lesüllyedni. Majd a többiekkel osztozkodunk. A fiú döbbenten néz rám, mire megejtek felé egy féloldalas mosolyt.
– Várj! – kiált utánam, miután elindulok. – Vidd el.
Nyújtja felém azt, amelyiket az előbb adtam vissza neki.
– De hát a tiéd. Miért akarod nekem adni? Minél több van, annál jobb, legalább nem fogsz éhezni – értetlenkedem.
– Nekünk elég ez a három – mosolyog rám biztatóan.
– Honnan tudod, hogy nem kaptam-e már egyet? – kérdezek vissza.
– Hát... úgy nézted azt a darab kenyeret, mint aki az egészet a szájába tömné itt helyben. De akkor is neked adnám. Egyre feszültebb itt a helyzet, ki tudja, mikor jutsz megint ételhez.
– Köszönöm! – Nézek rá hálásan, miközben elveszem tőle. – Miért nem tartod meg magadnak? Neked is jól jönne később.
– Miattam ne aggódj, a papám tud még szerezni – válaszolja.
Váltunk még egy kínos mosolyt, aztán a fiú elrohan.

Utána nézek, aztán a figyelmem a kezemben lévő ételre irányul. Meglepődtem a szőke stílusán, hogy ilyen egyszerűen odaadta. Láttam rajta, hogy őszinte, és nem kötelességből teszi. Jó érzés tudni, hogy élnek ilyen emberek is itt. Talán nem is mindegyikük ördög.

Bemegyek a raktárépületbe, ami jelenleg több menekült szálláshelyéül szolgál. A földön katonás sorban takarókat helyeztek le, alig fél méteres távolságban egymástól. Több mint ötvenen is lehetünk idebent, és ez a szám csak nőni fog. Itt mindenki elveszített valamit, elég csak a reményvesztett arcokra nézni. Özvegyek siratják megevett férjüket, árván maradt gyerekek, és a terem tele van családtagjaik után zokogó emberekkel, akiket már soha többé nem látnak viszont.

Teljesen vegyes érzések kavarognak bennem. Ha kint járok az utcán, az emberek viselkedése mindig eszembe juttatja, pontosan miért is vagyok itt, hogy ők a pusztulásra ítélt eldiai ördögök. Viszont itt a raktárban, a sok elkeseredett, kisírt szemű menekültet nézve elfog a kétely, hogy helyesen cselekszünk-e. Ilyenkor egyáltalán nem látom bennük az ördögöt és a gonoszságot, ahogy azt egész életemben mondogatták. Csak egyszerű embereket, akik most azért szenvednek, mert egy másik földrészről pár megrögzött vezető ideküldött öt tizenévest. Lehet, nem is ők az ördögök, hanem mi?

– Nora! – hallom meg Reiner hangját. – Látom sikerült kenyeret szerezned. Elég nagy balhét csaptak, a katonák több embert le is tartóztattak.
– Igen, első sorból tapasztaltam meg a csetepatét.
– Akkor azt honnan szerezted? – Mutat rá az ételre Bertholdt.
– Egy fiú adta nekem, pusztán kedvességből. Hajj, minél több időt töltök el ezen a helyen, annál bizonytalanabb leszek. Ti elgondolkoztatok rajta, hogy egyáltalán jó-e az, amit csinálunk? Mármint, én nem látok itt ördögöket, csak szenvedő és éhező embereket, akik mindent megtesznek a túlélésért.
– Ne most kezdj el kételkedni, Nora! – Ragadja meg a karjaimat Reiner, és erősen rászorít. – Sikerült átjutnunk a falon, most már csak meg kell találnunk a ...
– Nem akarok közbeszólni, de ezt nem itt kéne megbeszélnünk. – Néz Annie élesen Reinerre, jelezve, hogy ideje befognia.

A fiú elenged, és mélyen zöldjeimbe vési a tekintetét. Mintha teljesen a lelkembe látna, és szavak nélkül akarná azt a kis kételyt kivágni belőlem. Lesütöm a pillantásom, nem szeretnék összeveszni ezen vele megint. Van elég gondunk anélkül is.
– Bocsi – motyogom, majd újból a kenyeremre koncentrálok, hogy eltereljem a figyelmemet.
Leülünk a koszos pokrócunkra, és csendben nekilátunk szegényes ebédünknek. A fiú kenyere mostanra kihűlt, de valahogy mégis finomabb, mint amit az elmúlt hetekben ettem. A legkisebb morzsákat is felcsipegetem a tenyeremből, hogy annyi se vesszen kárba. 

Ismét megkondulnak a harangok, mire mindhárman felkapjuk a fejünket. A raktárban zúgolódás támad, senki sem érti mi történik.
– Kétszer kenyérosztás egy nap? – kérdezi értetlenül Bertholdt.
– Nem hinném. Így se jut mindenkinek. Szerintem valami bejelentés lesz – válaszolok.
– Nézzük meg! – javasolja Reiner, majd feláll.

Követjük a tömeget a piactérre, amit szintén átalakítottak a menekülteknek. Az emberek egy fapódium előtt gyűlnek össze, amin egy egyenruhás katona áll. Miután elhallgat a harang, a tiszt csendre inti a népet.
– Mint tudják, a Mária Fal bukása miatt az emberiség elveszítette a területe egyharmadát. Eddig a külső övezet termelte meg az élelem nagy részét, és most ez a feladat a Rózsa Falon belüli emberekre hárult át. A titánok betörése előtt is szűkében álltunk az élelmiszerrel, és ezt a rengeteg embert már nem sokáig tudjuk eltartani. Ezért a kormány elrendelte, hogy minden menekültnek kötelessége kimenni a mezőkre földet művelni, hogy élelmet biztosítsanak. – A katona tart egy kis szünetet, amíg az emberek feldolgozzák az új információt. – A körzeten kívül vár önökre pár szekér, de ezeknek a száma is véges. Azt ajánlom, aki nem akar mérföldeket gyalogolni a szántóföldekig, az most induljon el.

– És mi van a gyerekekkel? Ugye nem képzelni, hogy az öt éves lányommal kimegyek a pusztába a tél beállta előtt? – szólal fel az első felháborodott asszony.
– Tudjuk, hogy van ételük, csak sajnálják előlünk!
– Legalább a gyermekeknek ne kelljen dolgozniuk!
Egyre nagyobb lesz a felháborodás, de vannak, akik elfogadták a tényeket, és elindulnak a kapu irányába. A katonák rezzenéstelen arccal néznek vissza ránk, és minden kérdésre vagy tiltakozásra ugyanazt a két választ mondják. A kormány rendelte el, az éhínség csak rosszabbodni fog.

Találkozik a társaimmal a pillantásunk. Nem hangzik túl biztató dolognak ez a földművelés, de nincs más választásunk. Nem fogják többször szépen kérni, és csak idő kérdése, mikor kerülnek elő a puskák. Remélhetőleg munka közben elég információhoz tudunk majd jutni, hogy kiderítsük milyen az itteni élet, és talán nagyobb eséllyel találhatjuk meg a Koordinátort.