War Hammer - Aot ff

31.fejezet: Egy utolsó esély

Ledöbbenve meredek rá a férfira, aki továbbra sem engedi el a botot. A közömbös szempárban egy kis megvetés is csillan, hogy egy ilyen kezdetleges fegyverrel próbáltam volna leütni. Egy örökkévalóságnak érzem ezt a kínos pillanatot, és az arcomat lassan forróság önti el. Szégyenemben lesütném a szemem és legszívesebben elásnám magam, de most összeszedettnek kell maradnom. Mekkora szerencse kell már ahhoz, hogy pont a hadnagyba fussak? Legalább nem kell az egész épületet vagy a város minden szegletét átkutatnom utána. Még mindig nem sikerül felocsúdnom, és továbbra is meglepetten bámulok Levire, akinek az arckifejezéséből ítélve már kezdi megunni a szituációt.

– Ez lenne a nagy szökési terved? – sandít rá a kristályra, és a pillantásából egyértelművé válik, hogy mennyire is szánalmasnak gondolja. – Mindenkit elversz a kis botoddal?
– Nem egy átgondolt terv, de működött – védem meg magam. – Amíg meg nem jelentél. – A megjegyzésemre felhúzza a fél szemöldökét. Egy újabb hosszú perc telik el úgy, hogy még mindig ugyanabba a pozícióban farkasszemet nézünk a másikkal. Végül leeresztem a karom, és az ő kezéből kisiklik a kristály. – Beszélnünk kell!
– Pár perce még fejbe akartál verni a fegyvereddel. – Hangsúlyozza ki az utolsó szót. – Jól indítod a beszélgetést.
– Meg kell hallgassál! – emelem fel a hangom, amiben egy kis pánik is bujkál, attól félve, hogy megint magamra hagy. – Kérlek! Tudom, hogy utálsz, és én vagyok az utolsó ember, akit látni akarsz, de ez most fontos! Félre kell tenned az irántam érzett gyűlöletedet, és – megállok, hogy levegőt vegyek –, és végig kell hallgassál! A sziget jövője, nem is, az emberiség jövője múlik ezen!
– Oi!
– Kérlek! – Nem foglalkozom a közbeszólással, még túl sok minden maradt bennem, és ezt a lehetőséget nem halaszthatom el. Ha nem hajlandó végighallgatni, félek, akkor minden hiábavaló volt. – Vétettem hibákat, nagyon súlyosakat, de nem én vagyok az igazi ellenségetek! Segíteni szeretnék, és egyedül benned bízom! Ha most nem mondom el az igazságot, a Katonai Rendőrség vagy a társaim végezni...
Levi a számra tapasztja a kezét, közben a tekintete ide-oda jár, és még ki is hajol a folyosóra. Kifejezéstelen arcáról nehezen lehet bármit is leolvasni, de vonásai kemények és érzem a bennünket körüllengő feszültséget. Végül én is meghallom a halk, ritmusos csizmakopogást, és rögtön megértem a hadnagy szokatlan viselkedésének az okát.

Tekintete rám siklik, majd megragadja a felkarom, és magával ránt. Alig sikerült felocsúdnom az előbbi találkozásból, most is csak értetlenül pislogok. Nem tudom hova tenni ezt az egészet, de nem a börtön folyosóján kéne ezt megkérdezni. A zavarodottság mellé egy kis izgatottság is vegyül. Nem erre a kimenetre számítottam, hogy majd a hadnagy magával ráncigál. Sietés közben feltűnik, hogy még mindig kissé sántít a bal lábára. A gyomrom összerándul, és felvillannak azok a borzalmas emlékek, amik az Óriás Fák erdejében történtek. Szerencsére nem tudok sokat rágódni ezen, mert az ajtónyikorgás kizökkent. Mielőtt követném Levit, a karját a mellkasom elé emeli egy sorompó gyanánt, ezzel jelezve, hogy várjak, amíg ő körülnéz. A szívem hevesen ver, az ujjaim szinte már görcsösen markolják a botot, és az összes izmom pattanásig feszül, várva a következő küzdelmet. Mindezek ellenére halvány mosoly szökik az arcomra, ahogy az előttem haladó férfira tekintek. Ha tényleg nem bízna bennem és a szíve mélyéről gyűlölne, akkor nem botlottam volna bele csak úgy pusztán szerencséből.

Mégis elbizonytalanodom, mert mikor otthagyott a cellánál, akkor eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar többet látni. Rengeteg kérdés tódul a fejembe, és a legfontosabb: mégis mitől változott meg ilyen hirtelen az álláspontja? Abban is alig hittem, hogy egyáltalán meg fog-e hallgatni. Most meg olyan érzésem van, mintha segítene nekem megszökni, amely egy elég felelőtlen cselekedet lenne. A zavarodottság ellenére mégis jó érzéssel tölt el, hogy nem a cellába rugdosott vissza, és mivel ilyen hamar megtaláltam az azt jelenti, hogy ő is épp felém tartott. Talán mégis számítok neki. Tovább somolygok az orrom alatt, de gyorsan egy másik égető kérdés üti fel fejét. Amúgy hova is lopakodunk?
– Hadnagy... – suttogom, de azonnal le is teremt.
– Csendet!
Bosszúsan felmordulok, de továbbra is szorosan követem. Bízom benne, hogy nem így akar elvezetni a vezetőséghez. Újabb folyosón sétálunk végig, ami már sokkal barátságosabb, mint az ajtó mögöttiek. Egy lépcsőn felsietünk, és az ablakokból beáradó fény egy pillanatra elvakít. Melegebb is lesz, amely kifejezetten jólesik a hideg, nyirkos cella után. Viszont több helyről emberi hangok ütik meg a fülem, és ezért Levi is lassít a tempón.
– Nem kellett volna inkább egy szobába behúzódnunk? Itt egy kicsit sokan vannak és nekem jelenleg láncra verve kéne várnom az ítéletemet az eggyel lentebbi szinten – jegyzem meg gúnyosan.
– Ha tovább pofázol, lehet még észre is vesznek.
– Egyébként hova is megyünk?
– Nem mindegy az neked? – kérdez vissza ingerülten.
– Még, hogy nekem van szar tervem. – Durcásan keresztbefonom a karom.
– Oi! Elég már a rinyálásból! – néz rám vissza a válla fölött. – Ezt pedig vedd fel! – A kezembe nyom egy zöld köpenyt, melynek a hátára a Szabadság Szárnyai címert varrták.