War Hammer - Aot ff

34.fejezet: Bizonytalan jövő

A szemhéjam egyre nehezebbé válik, de nyughatatlan gondolataim nem hagynak pihenni, most túl sok minden történt ahhoz, hogy csak úgy elszenderedjek. Pillantásom gyakran Erenre siklik, aki nem messze lovagol tőlünk Mikasával együtt. A lány szorosan karolja a fiút, verejtékező homlokából és a szürke szempárban megbúvó fájdalomból ítélve ő is megsérülhetett a titánokkal való küzdelem során. Úgy öleli magához a barátját, mintha attól félne, bármelyik pillanatban eltűnhetne. Hosszasan elidőzök a pároson, amit Eren ismét kiszúr, és kérdőn oldalra dönti a fejét, de a zöld szempárban feszültség és bizalmatlanság ül, ezért inkább visszavonulót fújuk, és nem bámulom tovább, mint aki valamiféle csodát látott volna.

Ő lenne a Koordinátor? Végig egy karnyújtásnyira volt tőlünk az, amit annyi éven át kerestünk? Emlékek villannak át előttem, és a fájdalmas kudarctól önkénytelenül is behunyom a szemem, sőt, még el is fordítom a fejem, hátha így elmenekülhetek a múltban elkövetett hibáim elől. Ha képes lettem volna elvégezni a feladatomat, akkor most nem itt tartanánk, és már rég az óceán hullámain vitorláznánk haza. Nem! Jól döntöttem azzal, hogy nem raboltam el Erent. Már annyiszor átrágtam magam ezen, már igazán elengedhetném ezt a kérdést. A háború nem ért volna véget azzal, hogy hazaállítunk egy ajándékkal. Utána kezdődött volna el igazán, és akkor ez a sziget, az eldiánok, végleg vesztettek volna. A kimerültség ellenére mégis nyugodt a lelkem, egy kellemes, meleg érzés kering bennem. Ide tartozom, és többé nem kell a marleyek óhaja szerint cselekednem. Bárcsak hamarabb hoztam volna meg ezt a döntést, és akkor még kevesebb embernek kellett volna szenvednie. Igaz, most csak egy csatát nyertünk meg, és koránt sincs vége az egésznek, de ezzel egy súlyos csapást mértünk a harcosokra.

Most egy olyan ütőkártya került a kezünk közé, amit nem szabad elvesztegetnünk. Így, hogy tudjuk már ki a Koordinátor, és az én tudásommal kombinálva a szigetlakók kitörhetnek a ketrecükből. Szembeszállhatunk marley-el, és utána beköszöntene a béke? A barátaim és az összes eldián nyomorúsága véget érne? Körbenézek a körülöttünk lévő embereken, és kicsit elidőzök az ismerős arcokon. Halvány mosolyra húzódik a szám; örülök, hogy a számomra fontos emberek mind itt vannak, és kisebb karcolásokkal megúszták ezt a csatát. Bárcsak ez az egész véget érhetne, és mindenki élhetné a saját kis gondtalan életé. De nem hunyhatjuk be a szemünket, mert a fenyegetés folyamatosan ott lebeg fölöttünk, mint egy sötét árny, amely bármikor lecsaphat, hogy elpusztítson mindent. 

Túlságosan is előreszaladtam, ezeken a kérdéseken még nem szabad gondolkodnom. Egyáltalán még az sem biztos, hogy a szigetlakók elfogadják egy olyan ember segítségét, aki először a pusztulásukat akarta. A másik, még egy egész területet vissza kell szereznünk, mielőtt bármit is kezdhetnénk a tengerentúli ellenséggel. Belegondolva, még így is túl sok a bizonytalan tényező, még én sem ismerem az Alapító Titán teljes erejét, ráadásul Erennek még meg kell tanulnia használnia azt. Annyira megörültem, nem, inkább lesokkoltam eme hír láttán, hogy már azonnal a távoli jövőt kezdtem el tervezni, közben még azt sem tudom, mit hoz számomra a holnap.

A sok gondolattól elnehezül a fejem, és a kezdeti izgalmamat a fáradtság ismét elnyomja. Közelebb húzódom Levihez, és a karjaimat szorosabban vonom a felsőteste köré. Homlokomat a vállának támasztom, és kellemes illata azonnal az orromba tódul, amitől csak erősebb lesz a késztetés, hogy még közelebb húzódjak hozzá. Így is már teljesen a hátához simulok, mellkasunk szinte egyszerre emelkedik és süllyed, de közelsége megnyugvással tölt el, és a bensőmben egy ismeretlen érzés támad. Ilyen még sosem fordult elő; a közelében mindig is nagyobb biztonságban éreztem magam és sokkal magabiztosabbá is váltam, de most még jobban vágyom a társaságára, mint bármikor máskor. Itt az esély, hogy helyrehozzak mindent, mert nem akarom megint elveszíteni, szeretném tovább építeni a bizalmát felém, amely még elég bizonytalan lábakon áll.
– Oi, azért ne nyálazd össze a köpenyem! – szól rám.
Hangjában nincs semmiféle rosszallás vagy bosszankodás, ám így is lángba borul az arcom és elemelem a válláról.
– Kicsit összevéreztem, de nyálnak semmi nyoma – próbálom menteni a menthetőt, bár rekedtes hangom eléggé ellenem szól.
Az izmai elernyednek, mintha ez a kis beszélgetés feloldotta volna benne a feszültséget. Hálás vagyok, hogy jelenleg nem látja a paradicsomhoz hasonlító fejem és azt a kis huncut mosolyt az orrom alatt.
– Intéztél magadnak egy ruhamosást.
Az égre emelem a tekintetem, de ennek ellenére boldogság költözik belém, amely szinte már ismeretlenné vált a számomra a sok csata és veszteség után.