War Hammer - Aot ff

29.fejezet: Katona

Végighúzom a pengét a kezemen, és figyelem, ahogy a vér lassan végigfolyik a tenyeremen, majd vékony patakokban szétválik az ujjaimnál és nagy cseppekben hull alá a fűbe. A sors valahogy mégis segített rajtam, bár soha nem gondoltam volna, hogy ezt pont Zeke formájában teszi. Mélyen belenézek a férfi acélkék szemeibe, arcán továbbra is a csapdát, és az árulás nyomait keresem. Szőke szakálla eltakarja vonásait, és közönyös tekintete sem árul el sokat. Nem bízok benne, még a segítsége után sem. Ezernyi kérdés tódult a fejembe a tette után, és most még jobban foglalkoztatni kezdett a kérdés, hogy ki is valójában a férfi.

De ezt félre kell tennem későbbre, nem érek ezeken merengeni. Most sokkal fontosabb dolgom van, és az idő is szorít. Más esélyem nem lesz, és innentől kezdve hivatalosan is állast kell foglalnom. Nincs több hazugság, színészet és bizonytalanság. A barátaim élete a tét, és valahogy vissza kell szereznem a bizalmukat, Levi bizalmát. Ha ezt nem is tudom megtenni, akkor is legalább az utolsó cselekedetemre azt tudom mondani, hogy jól döntöttem. Az idő most a kérdés.

– Hol van Annie? – kérdezem.
– Egy romos várnál állomásozik egy csomó katona, tudtommal Reiner és Bertholdt is ott játszadozik a titánjaimmal – tér ki a válaszadás elől ismét, amely már jócskán kezd bosszantani. – Annie feladata, hogy elvágja őket az erősítéstől, hogy a két harcost is lépésre kényszerítsük. Marley elvesztette a türelmét.
– Az hidegen hagy. Hogy mentsem meg őket, ha azt sem tudom merre kell menni? – hangomból érződik a feszültség.
Zeke, mintha valami kettős játszmát játszana, ahol ő nem foglal állást, és mindegyik félnek csak minimálisan segítene, de közben ő rettentően jól szórakozik. Hirtelen mitől lett ilyen nagy eldián hívő?
– Fogalmam sincs, te jobban ismered ezt a szigetet, én csak most érkeztem – tárja szét a karját, és arcára furcsa mosoly ül ki. Kiráz a hideg a természetellenes gesztustól, és kezem ökölbe szorul, amely az ő figyelmét sem kerüli el. – Ne feledd, hogy ki az igazi ellenség!
Tekintete megkeményedik, és tenyerén egy apró villám, egy kis szikra, fut át.

Szemem összeszűkül, meg se próbálom leplezni bosszúságomat, ám ekkor egy másik, magasabb férfi hangra leszek figyelmes.
– Héj! Megbasztátok a kis titánt, vagy mi tart ennyi ideig? – Mögöttünk levelek zörrennek, ágak roppannak szét a csizma alatt. – Mi a franc!
Mögöttem kiélesítik a fegyvert, és a kattanás jelzi, hogy most jött el az én időm. A félhomályban alig látom a katonát, de a belőlem cikázó villámok lassan sárga fényben árasztják el a területet. A férfi arcára rémület ül ki, a tekintetem megvillan, mire a fegyver elsül. A lövést elnyomja a becsapódó villám robbanása, a növények körülöttem lángra kapnak, a fák lombkoronái fáklyaként lobbannak fel az éjszakában. A katona artikulálatlanul felüvölt, mikor a tűz elemészti. A golyó szintén megsemmisül a nagy lökéshullámtól, amitől még a felnőtt fák törzsei is meghajolnak.

Az izmok teljesen körbeölelnek, a vastag rostok satuba zárják a végtagjaimat és az arcomra csíkokban tapadnak rá. Megvárom, hogy a titán érzékszerveim kiélesedjenek, és a fülemet rögtön emberek kiáltozása csapja meg. Nem tétlenkedhetek, mert ez az egy dobásom van, ha segíteni szeretnék a Felderítő Egységen. A leggyorsabban Pieck reagál, mire felé fordulok, már talpon is van, és barna szemét rám szegezi. Meglendítem a lábam, de a sok fa utamat állja, ezért veszítek a rúgás erejéből, és így a Hordár Titán még időben képes arrébb ugrani. A hatalmas láb mentén ágak és teljes fák repülnek szét; a katonák elvetődnek, valamelyik a földön marad zokogva, miközben a fejére szorítja a kezeit, de a magasabb rangú tiszt összeszedi magát, és haragos arckifejezés mellett fogja rám a puskát. A száját valamiféle káromkodás hagyja el, de most nem habozok, a sok sérelemmel és a bennem felgyülemlett gyűlölettel együtt sújtok le a marleyekre. Tenyerem nagy robajjal csattan a földön, összezúzva az embereket és a cserjéket egyaránt.