War Hammer - Aot ff

4.fejezet: Újoncok

Két évvel a Mária Fal bukása után

A hátam mögött marokra fogott csuklóval állok a lecsupaszított, sziklákkal körbevett kiképzőtéren. Az ötödik sorból is jól látom az előttünk elhelyezkedő faházakat és a kiképzőparancsnokot. Az elmúlt években kicsit megnőttem, és a testem is megváltozott, sokkal nőiesebbé vált. Hosszú idő volt, de túléltük, és végre sikerült elindulnunk valamilyen úton a célunk felé.

Hófehér felsőm felett barna, katonai ruhámat viselem, aminek vállaira és a bal oldali zsebére két kardot ábrázoló emblémát varrtak fel. Szokatlan méretét még nem sikerült megszoknom, úgy néz ki, mintha egy kinőtt mellényt vettem volna fel. Szürke nadrágom és barna, térdig érő bőrcsizmám megegyezik a többiekével.

– Most már hivatalosan is a száznégyes kiképzőegység tagjai vagytok! – Lép elő egy kopasz, középkorú férfi. – Balszerencsétekre én, Keith Shardis veszlek kezelésbe titeket. Nem fogok kesztyűs kézzel bánni veletek. Pillanatnyilag egyszerű takarmányok vagytok, akik arra várnak, hogy felfalják őket az óriások. Sőt, még a takarmány szintjét sem éritek el! Az elkövetkezendő három évben én edzelek meg titeket, szaros kis senkiháziakat. Belétek verem, hogyan kell a titánokkal küzdeni. Vajon három év múlva, mikor szembekerültök velük, az eledelükként végzitek? Vagy királyunk és falaink dicső pajzsai lesztek? Esetleg az emberiség hatalmas bajnoka, aki végez majd a titánokkal? A döntés a ti kezetekben van.

Három év az rengeteg idő. Így is elég rövid lesz az életem, és ezt is katonásdit játszva kell eltöltenem. Ha sikerül addig eljutnom, hogy bekerüljek a Katonai Rendőrségbe. Nem szabad elvesztegetnem ezeket az éveket. Remélem Reinernek igaza lesz, és ha eljutunk a legbelső területhez, akkor megtaláljuk, amit keresünk.

A parancsnok elindul a sorok között, majd megáll egy alacsony fiú előtt, akinek pont nem látom az arcát.
– Hé, kölyök! – szólítja meg, szinte sugárzik belőle a kedvesség.
Egy pillanatra beugranak a régi kiképző marleyok, akik ugyanilyen stílusban beszéltek hozzánk. Legalább már van tapasztalatom ebben, nem lesz új dolog a durva bánásmód, a lekezelő modor és a kemény kiképzés.

– Igenis! – tiszteleg a megszólított.
Olyan ismerős, mintha már hallottam volna ezt a vékony, szinte kislányos hangot. Furdal a kíváncsiság, hogy megnézzem kicsoda is az illető, de moderálom magamat, és nem mozdulok. Még az kéne, hogy felhívjam magamra a figyelmet.
– Ki a fene vagy? – kiabál rá a tiszt.
– Armin Arlart Shiganshinából!
– Tényleg? Milyen gáz neved van. Csak nem a szüleid adták neked?
– A nagyapám! – kiáltja vissza.
– Arlart, mi okból csatlakoztál hozzánk?
– Győzelemhez akarom vezetni az emberiséget!
– Ez meseszép. Óriás kaját faragok belőled. Harmadik osztag, fordulj hátra!

Az osztag követi az utasítást, így láthatom az ismerős hangú fiút. Egy pillanatra kikerekedik a szemem, de gyorsan visszavarázsolom magamra a szokásos fapofát. Ez a srác adta oda a kenyerét még anno. Valamiért megmaradt ez az apró gesztus, gondolom ezért nem felejtettem el azt a jellegzetes, vékony hangját. Szóval Arminnak hívják.

Közben a parancsnok két ember lelkét is a porba tiporta, most pedig épp egy szőke fiúval ordítozik. Ideje lenne kitalálnom, hogy én miért csatlakoztam a katonasághoz. Vagy csak továbbra is előre kell néznem, kifejezéstelen arccal, hátha így nem szúrok szemet neki.

– Te ki vagy? – Megy oda egy fekete hajú, copfos lányhoz.
– Mina Caroline vagyok, aki...
– Nem kérdeztem honnan jöttél! – ordítja le a fejét. – Maximum egy disznóólból! Rosszabb vagy, mint a takarmány!
– Igen! Rosszabb vagyok, mint a takarmány!
– Kuss! Én mondom meg, hogy mi vagy, és mi nem!
– Igenis!
Kicsit túlzásnak találom ezt, de valamilyen szinten meg tudom ezt érteni. Ez egy olyan világ, ahol az emberek a titánoktól való félelemben nőttek fel. Meg kell őket edzeni, el kell felejtetni velük a fal biztonságot nyújtó védelmét. A marleyoknál csak szimplán lenéztek minket. Mások voltunk, és az már elegendő indok volt, hogy egy falat húzzanak a város egyik szegletében.

Visszairányítom a figyelmem a parancsnokra, hogy időben felkészüljek, ha esetleg ideér az én osztagomhoz. Mit kéne mondanom, ha engem kérdez? Miért akarok katona lenni? Hisz én magam sem tudom már mit akarok. Megszerezni a Koordinátort, hogy aztán visszatérjek a kontinensre? Engem senki nem vár haza, és a maradék éveimet háborúzással kéne leélnem. Maradjak itt, és éljem le az életemet, elárulva a társaimat?

Francba! Már két év eltelt, a Falak Királya semmilyen lépést nem tett. Mást sem láttam eddig csak szegény embereket, akiket megfosztottak az otthonaiktól. Ez az egész ördög dolog... a marleyok kitalációja, hogy megvezessenek minket. Önkénytelenül is ökölbe szorul a kezem, ahogy a régi parancsnokaim arca megjelenik a szemem előtt.

– Mondd, te miért jöttél ide?
– Hogy megmentsem az emberiséget! – Reiner hangja visszaráz a valóságba.
Ez a katonásdi az ő ötlete volt. Bekerülni a belső rendőrségbe, hogy lehető legközelebb kerüljünk a királyhoz. De még így sem biztos, hogy megtaláljuk az elveszett titán erőt. Ez az egész ötlet egy mesén alapszik, és mi meg ezért fogunk még három évet elpazarolni.

Csámcsogásra leszek figyelmes, minden kadét tekintete egy vörös hajú lányra szegeződik, aki épp egy krumplit majszol. Megdöbbenek a látványon, de még a parancsnok sem jut szóhoz.
– Hé, te ott. Mégis mit képzelsz magadról? – A lány nem zavartatja magát, folytatta az evést. – Hozzád beszélek! Ki a büdös franc vagy te?

– Sasha Blouse vagyok, Rózsa Fal déli részén levő Daupából! – tiszteleg a lány.
– Sasha Blouse, mit tartasz a kezedben?
– Párolt burgonyát. A konyhában találtam.
– Csak nem elloptad? Miért eszel burgonyát? – kérdezi a parancsnok, aki még mindig nem tudta elhinni a lány tiszteletlenségét.
De úgy tűnik Sasha vagy nem fogta fel a helyzetet vagy egyáltalán nem érdekli. Mintha az a krumpli sokkal fontosabb lenne számára mindennél.

– Most arra szeretne választ kapni, hogy az emberek általánosságban miért esznek burgonyát? – kérdezi értetlenül a lány, majd egy pillanat múlva letör egy darabot az ételből. – Önnek adom a felét.
Ledöbbenve nézek a lányra, még soha nem láttam ilyet.
– A felét?

***

A vacsoránkat befejezve kint állok az új kadétokkal a faház teraszán, és nézzük, ahogy Sasha még mindig futja a köröket.
– Nem semmi. Már öt órája csinálja – szólal meg egy fiú mellettem. – De a reakciója a futásra az semmi volt ahhoz képest, mikor megtudta, hogy ma nem kap vacsorát.
Mellettem feltűnt ugyanaz a szőke fiú, aki még anno megszánt a kenyerével. Tekintetünk találkozik, és látom kék szemeiben, hogy felismer.

– Nem hittem volna, hogy újra összefutunk. – Vakarja meg a tarkóját.
– Én sem. Főleg nem itt a kiképzőben, Armin. Most már illene nekem is bemutatkoznom. Leonora Riesenberg. – Nyújtom felé a kezem.
– Honnan tudod a nevem? – Pislog rám összezavarodva.
– Megjegyeztem, mikor a parancsnok leordította a fejed. – Igazítottam meg egy kósza hajtincset zavaromban.
– Ti honnan ismeritek egymást? – Kapkodja a fejét a barna hajú fiú.
– Ismerni az túlzás. Még két éve Armin megszánt egy kenyérrel – nevetek fel.
– Amúgy ők a barátaim. Eren Jeager és Mikasa Ackerman. – Mutatott előbb a fiúra, majd a fekete hajú lányra.