darabokban - in pieces

74. rész

- Menjünk be, inkább ott folytassuk a beszélgetést – vágtam ki az ajtót, és hátra se nézve a nappalink felé indultam. Halványan hallottam, hogy apa követ a befelé vezető úton.

Mire mellém ért, én már a kanapé szélén ültem a kezemben Iván fegyverét forgatva. Ugyanúgy, ahogy bejöttem, kabátban, bakancsban, futásra készen pillantottam fel apára. Minden a zsebeimben volt, amire csak szükségem lehetett. Kártyák, pénz, kulcsok, telefon, sőt, még egy nagyjából feltöltött powerbank is lapult a mellső zsebemben, amit elfelejtettem korábban felvinni a szobámba.

- Ez...? – mért végig apa. – Le kell ülnöm. Most igazán jól jönne egy kis gin – nyelt egy nagyot, aztán határozottan megrázta a fejét. – Mi... Micsoda?

- Ez egy elég hosszú történet. A lényeg annyi, hogy valószínűleg elhárítottuk ma a problémát, csak... Kicsit sok volt az este – köszörültem meg a torkom, és gyorsan letettem a dohányzóasztalra a súlyos, jéghideg pisztolyt.

- Használtál már ilyet? – legyintett apa a fegyver felé. A kezét azért távol tartotta tőle, mintha félne közel merészkedni hozzá.

- Rengetegszer – biccentettem. – Lőtéren – forgattam meg azonnal a szemem, ahogy észrevettem, hogy apa egyből elsápad. – Illegálisan behatolva – tettem azért hozzá, mert túl nagy volt a megkönnyebbülés az apám arcán ahhoz, hogy szó nélkül elmenjek mellette.

Apa hangosan felnevetett, majd a fejét fogva meredt a falon lógó egyik családi fotónkra.

- Tudhattam volna, hogy hiába nézel ki pont úgy, mint anyád, azért az én génjeimet is örökölted – dörzsölte a homlokát. – Hogy szaladtunk el ennyire egymás mellett? Hol rontottam így el a dolgokat? – motyogott szinte magában, de én is élesen hallottam minden szavát.

Minden éjszaka ugyanezek a szavak visszhangzottak a fejemben... Körülbelül mindennel kapcsolatban. Néha már nem tudtam letagadni, hogy velem van a hiba amiért minden elromlik körülöttem. Bármi, amire ránézek darabokra törik, minden elveszik és mindent elrontok.

- De... Nem csak az én lányom vagy, hanem édesanyádé is. Ő pedig mindig tudta, mikor kell tovább próbálkozni, hova tovább és mi az, ami a legjobb következő lépés – sóhajtott egyet apa, miközben a homlokát ütögetve elmélkedett a kanapé túlsó oldalán.

- És... Most mit javasolna? – kérdeztem merengve.

- Azt mondaná, hogy sosincs túl késő a próbálkozáshoz. Azt akarná, hogy próbáljuk meg helyrehozni azt a sok dolgot, amit elszúrtunk korábban – sóhajtott egy nagyot. – Vagyis amit én szúrtam el...

- Ó, én is benne voltam rendesen – horkantam fel. Mintha pár percre kívülről láttam volna kettőnk szerencsétlenkedését az évek alatt. Apa szeme meglepetten csillant fel, azonnal rám kapta a tekintetét.

- Nem kell semmiért hibásnak érezned magad kicsim. Én tehetek arról, hogy ez az egész család egy katasztrófa lett – nyelt egy nagyot.

- Mi? Ezt hogy érted? – feszültem meg teljes testemben a magyarázatát várva.

- Én már akkor is – nyelt egy nagyot – ittam, amikor megismerkedtem édesanyáddal. Tudtam, mennyi mindent áldozott fel értem és mennyit adott azért, hogy működjenek a dolgaink, úgyhogy nem hagytam őt cserben, próbáltam visszafogni magam – kezdte a beszámolóját félénken, lassan. Mint én, ő sem volt soha a szavak embere, döcögősen jött bele a mesélésbe.

- Igen? – hümmögtem, folytatásra ösztönözve őt.

- Szerettem és borzasztóan tiszteltem őt, de nem ő volt az igazi – nyögte ki pár perc fájdalmas csend után remegő hangon. – Volt valaki, akit annyira szerettem, hogy a mai napig fáj belegondolnom. Az első néhány közös évünkben még ő is játszott, aztán úgy döntöttem, nem hagyom cserben a családom... Mellettetek döntöttem – sóhajtott fel reszketegen. – Ez nyilvánvalóan meghozta a maga böjtjét, lassan mindketten belerokkantunk anyukáddal ebbe a súlyba, ami akkor is nyomta a vállunkat, amikor nem is gondoltunk rá. Boldog akartam lenni, és egyenesen felemésztett, hogy nem lehetek az amíg valaki mást akarok boldoggá tenni... Azt hittem, megéri feláldoznom mindenem édesanyád boldogságáért, ahogy ő is feláldozott mindent értem, mikor életem legnehezebb időszakát éltem meg. De sajnos semmi értelme nem volt az egésznek. Mint utólag kiderült, anyád sem volt őszintén boldog egy percig sem. Eleinte még elhitette magával ezt, aztán már csak a megszokás miatt maradt mellettem. Talán csak annyira beleélte magát ebbe a képbe ami a fejében létezett a tökéletes családunkról, hogy képtelen volt kilépni belőle... A tradicionális úton legalábbis – köszörülte meg a torkát. A levegő is megállt a tüdőmben a mondata után. Sosem beszéltünk erről. Szinte tiltott témaként kezelte az egész család a tényt, hogy anya egyszer megpróbálta gyógyszerekkel túladagolni magát, nekem pedig senki nem mesélte el, ennek mi lehetett az oka.

Én naivan hosszú évekig azt hittem, egy boldog kis család vagyunk, anyával kettesben legalábbis mindig tökéletesnek tűnt minden. Ez volt az első csapás a tökéletes világról alkotott képemen, a következő pedig közel négy hónappal később jött, mikor egy szimpla rutinműtét után anya egy kórházi fertőzésben meghalt. Senki nem számított rá, mindannyiunkat annyira megrázta a dolog, hogy azóta sem tértünk teljesen magunkhoz.

Még az apával való, viharos kapcsolatom is úgy-ahogy belefért a képbe, hiszen anya bálványozta őt, odavolt érte minden hibája ellenére, és ez volt az egyetlen, ami nekem számított. Talán mégsem volt annyira egészséges ez a kapcsolat, mint gondoltam?

Bár, ha már itt tartunk, a Danival folytatott kapcsolatom sem volt túl egészséges, mégsem tűnt fel az utolsó hónapokig, hogy mi is történik közöttünk...

- És... Mi történt a másik nővel? – kérdeztem. Próbáltam megragadni valami olyan részletet, amivel nem szakítok fel túl mély sebeket, azonban apára pillantva láttam, hogy ez nem sikerült.

- Ő azóta megházasodott, családja lett. Sokáig várt rám, talán túl sokáig is – merengett apa összeráncolt homlokkal. Életében először minden maszkot ledobott magáról, és őszintén, érzelmekkel teli szemekkel nézett rám. Olyan régen nem láttam már így őt, hogy el is felejtettem, milyen, mikor nem üres, élettelen szemekkel pislog rám.

- Meddig? – egyensúlyoztam a vékony jégen. Elképesztően kíváncsi voltam. Bár még nem fogtam fel teljesen, mit is jelent, amit apa mesélt, tökéletesen át tudtam élni azt a fájdalmat, ami a szeméből tükröződött.

- Van egy ötéves kislánya, pár hete találkoztam velük – merengett. Érdekes volt látni, hogy míg anyáról szomorúsággal és lemondással a hangjában beszélt, ez az emlék a mai napig fájdalommal töltötte őt el. Igaz, anya meghalt ez a nő pedig azóta is a környéken él. – Na de elég a kérdezősködésből. Tudtommal én vagyok az apád, úgyhogy rajtam a sor a kérdésekkel – kapta fel a fejét, és engem kezdett méregetni.

- Rendben – feleltem félszegen, felhúzott szemöldökkel. Fogalmam sem volt, most mit kéne várnom.

- Miért nézel ki úgy, mint aki mindjárt kiugrik az ablakon? Öltözz át, fürödj le, én addig csinálok forrócsokit nekünk és megbeszélhetjük a dolgokat nyugodtan. Miénk az egész éjszaka – legyintett egy halvány mosollyal. – Ezt pedig kérlek, tüntesd el innen – pislogott kissé rémülten az asztalon heverő fegyverre.