darabokban - in pieces

67. rész

- Hadd halljam – vágódott le az ágyamra Gergő aznap délután, az óráink után. Hogy miért pont mindig az én szobámba kellett beülnünk az ilyen megbeszéléseknél, kész rejtély volt számomra, de már meg sem szólaltam miatta. Lina egy megfontolt mozdulattal helyezkedett el Gergő mellett, miközben Márk mellettem állt és csendben figyelt.

- Leülhetsz nyugodtan – biccentettem az íróasztalom előtt álló szék felé, de Márk csak megrázta a fejét és mellettem maradt zsebretett kézzel, várakozva.

- Sajnálom, hogy bunkó voltam – préseltem ki először is egy bocsánatkérést magamból. Nehezen ment, mert nem éreztem jogosnak, hogy én mentegetőzzek, de Gergőt lehetetlenség lett volna máshogy megpuhítani.

- Tényleg az voltál – vágta rá a fiú azonnal, amit nem bírtam szó nélkül hagyni.

- De azért ne csináljunk úgy, mintha én lennék a főgonosz ebben a történetben. Ha most komolyan beszélni akarsz velem, akkor fel kell fognod, hogy az életem nem alakul túl rózsásan manapság, Gergő. Ha tudsz róla, ha nem, nehéz időszakban vagyok most és ha nem haragszol meg, nem vagyok képes a te elvárásaidnak megfelelően alakítani az életem, amíg az nem olyan felhőtlenül szuper, mint például a tiéd – tört ki belőlem egy csomó elfojtott indulat.

Annyi ugyanilyen vitán voltam már túl korábban: nem úgy reagáltam valamire, ahogy „kellett volna"; nem voltam jó barát mert a saját erkölcseim szerint döntöttem egy helyzetben vagy épp mert a saját érdekeimet néztem a többieké helyett...

Nem voltam már ugyanaz a könnyen befolyásolható, naiv kislány, aki pár hónapja még simán hagyta hogy a barátai irányítsák minden döntését. És nyilvánvalóan ez nem ugyanaz a helyzet volt, mégis hasonló reakciót váltott ki belőlem Gergő viselkedése, mintha megint ugyanott tartanék mint mielőtt magam mögött hagytam Budapestet.

- Ó, ha csak egy mondatot is mesélnék neked a „felhőtlenül csodás" életemről, biztos vagyok benne, hogy rögtön visszaszívnál mindent amit most mondtál – mosolygott alig palástolt keserűséggel a szemében rám.

- Szerintem több közös van az életetekben, mint bármikor gondolnátok – tette hozzá halkan Márk, váltogatva kettőnk között a pillantását.

- Az, hogy egyszer véletlenül meghallottad egy telefonbeszélgetésemet, nem azt jelenti hogy nyugodtan beszélhetsz bárkinek arról, amit hallottál – csattant fel Gergő feszülten. Mintha a saját tükörképemet láttam volna, ugyanúgy megfeszült és gyilkos dühvel méregette Márkot, pont mint én.

- Ha csak egyszer megtudom, hogy eljár a szád az életemről valakinek... - kezdtem a mondatba, de inkább félbehagytam. Márknak az hiányzik a legkevésbé, hogy megfenyegessem valami olyannal, amibe egy átlagos hetén bele sem gondolna.

- Hű, hát ki ketten együtt kitesztek egy rendőrségi osztagot – hátrált el tőlem Márk. – Tudod, hogy sosem szórakoznék veled. Egy kis megjegyzés volt, nem egy bombát robbantottam a koliszobád közepén – mentegetőzött a srác.

- Tudom, Márk, tisztában vagyok vele. Csak kicsit elvesztettem a fejem – dörzsöltem meg a homlokom, miközben azon gondolkoztam, hogy ettől még az is jobb volt, mikor semmilyen érzelmet nem éreztem. Egyáltalán nem hiányzott az állandó fejfájás és hogy mindenért felkapjam a vizet percenként.

- Semmi gond, megértelek – húzott magához Márk, és szorosan megölelt. – Téged is, de neked nem jár ölelés – beszélt valószínűleg Gergőhöz, aki hangos nevetéssel fogadta ezt a megjegyzést.

- Jó, szerintem jegeljük ezt a „ki volt bunkó meg ki" nem témát – kezdeményezett Gergő, mikor elhúzódtam Márktól. – Mindenki egy seggfej, kész. Viszont... Nem azért sértődtem meg rád ennyire, mert egy hisztis picsa vagyok, hanem azért, amit Linával csináltál – vallotta be Gergő nagyot nyelve. Színtiszta aggodalom és törődés sütött az arcáról, ahogy a barátnőjére pillantott.