darabokban - in pieces

50. rész

A hét további része eseménytelenül telt. Azon kívül, hogy Márk egyre normálisabban viselkedett velem, semmi érdemleges nem történt. Bár még mindig nem beszéltünk, már hajlandó volt beengedni az ajtón, ha egyszerre értünk oda valahová. Jobb perceiben nem is nézett levegőnek, de péntek reggelre jött el a legnagyobb változás a viselkedésében.

- Reggelt – motyogta nekem kétszer olyan fáradtan, mint eddig bármelyik nap. Megviseltnek és nyomottnak tűnt, amin még a termoszban gőzölgő kávé sem tudott segíteni.

A zakóját félregombolta és valószínűleg ezt észre sem vette, péntek helyett pedig hétfőre pakolta be a cuccait. Ezt én sehogy nem tudtam fejben összerakni, és majdnem elröhögtem magam rajta. Az egyetlen dolog ami megállított ebben, Márk bosszús arckifejezése volt. Ebből sikerült leszűrnöm, hogy jobban járok, ha most csöndben maradok.

Majdnem elájultam a megkönnyebbüléstől, mikor elkezdődött az utolsó óra is, annyira nehéz volt a feszültségtől szinte vibráló Márk mellett végigülnöm a napot. De persze, mint minden jó dolog, a megkönnyebbülésem sem tartott örökké. A tanár Márkot nézte ki magának, hogy írja fel a leckét a táblára. Ő valószínűleg a matek cuccát sem pakolta be, mert csak egy üres lap hevert előtte a padon.

Nem is tudom, mi ütött belém, de abban a pillanatban, amikor megadóan lehajtotta a fejét, és nyitotta a száját, hogy elmondja a tanárnak, hogy nincs itt a cucca, egy hirtelen mozdulattal elétoltam a saját füzetemet. Abban a tegnap este Linával megírt, így valószínűleg helyes feladatok sorakoztak egymás után. Szinte láttam a harcot, ami lezajlott benne, míg eldöntötte, hogy egy újabb egyest kapjon vagy elfogadja-e a segítségemet. Végül megragadta a füzetem, és elindult vele a táblához.

- Hogy is mondta, a 1145-ös feladatot? – kérdezett vissza, mivel addigra már elfelejtette még azt is, hogy milyen órán van. Éppen hogy el tudott fojtani egy ásítást a még üres táblát bámulva.

- 1115, Márk, figyelj oda arra, amit beszélek, főleg ha kifejezetten hozzád szól a mondandóm – morrant rá a tanár, és már szinte beírt neki egy egyest mert rá mert kérdezni a feladat számára. Márk ráérősen írta fel a számokat a táblára, nyolc teljes percet szöszölt a másodfokú egyenlettel. Mire készen lett a megoldással, a tanár szinte a haját tépte.

- Kész – jelentette ki, miközben még egy utolsó pillantással ellenőrizte, hogy mindent jól írt-e fel a táblára.

- Azt látom, de ha megkérhetlek, legközelebb kicsit tempósabban dolgozz. A megoldás helyes, hármas, leülhetsz – intézte el a tanár, akinél még csak Peti – aki rohadt jó matekos – kapott eddig ötöst, ő is csak kétszer pedig ők már több éve tanulnak ezzel a tanárral.

- Kösz – vetette oda Márk, mikor leült és visszaadta a füzetem. A fiú ezután sem szólt többet hozzám, pedig szívesen beszélgettem volna vele. Úgy kellett magamra szólnom, hogy ő volt az, aki megsértett engem úgyhogy ne akarjam megvigasztalni őt. Ez szintén egy olyan logikátlan dolog volt, ami gyakran előfordult velem mostanában... Mintha egyenesen elment volna az eszem amióta ebbe a suliba járok.

- Na akkor jöttök ma, ugye? Úgy beszéltük meg a többiekkel, hogy hatkor találkozunk az udvaron, hoztam egy társast meg csináltam sütit, izgi lesz – állt a padunk elé Alíz csillogó szemekkel. Még még szerencse, hogy reggel eszembe jutott a szülinapja, amire meghívott még múlt hétvégén.

- Aha, ott leszek – felelt Márk kurtán és ki is sietett a teremből.

- Öhm, bocsi, hogy így rákérdezek, de kiket hívtál még? – kérdeztem Alízt, mikor már csak mi ketten maradtunk a teremben. Mindenki olyan hamar végezni akart a pénteki nappal, hogy szinte a csengetéssel egyidőben elindult kifelé a teremből.