darabokban - in pieces

60. rész

A következő hetek úgy repültek el, hogy szinte észre sem vettem az idő múlását. Az egyetlen jele a karácsony közeledtének az egyre hűvösebb időjárás volt. Igaz, nem töltöttünk sok időt a kolin kívül, de akárhányszor kimentem például Norbival beszélgetni, amíg ő titokban elszívott pár cigit, észrevettem, hogy egyre hidegebb van.

A téli szünet közeledtével én is egyre rosszabbul lettem - lassan, de biztosan. Az előadásunk próbái, a rengeteg tanulás és a közelgő félévzárás mellett egyre több dolog miatt kezdtem egyre feszültebben viselkedni.

Apa el fog jönni az előadásra, amit az utolsó tanítási napon adunk elő, és ő fog hazavinni engem. Ezzel semmi gond nem lenne, ha nem kéne több, mint egy órát együtt töltenünk a kocsiban, amíg haza nem érünk. Néha felhívott, és megkérdezte, hogy milyen jegyeket kapok a suliban, de ezen kívül nem mutatott túl nagy érdeklődést afelől, hogy hogy is vagyok igazából.

Ezen kívül azzal, hogy hazamegyek a téli szünetre, újra Budapesten kellett töltenem a szabadidőmet, ami szinte egyenlő volt az állandó rettegéssel. Bár lerendeztem Danit a legutóbb, én magam sem hittem el, hogy békén hagyna és tiszteletben tartja, amit kértem tőle.

És ha már Daniról beszélünk, a karácsonyok gondolatát is gyűlölőm azóta, hogy olyan csúnyán összevesztünk tavaly karácsonykor... És ez az érzelem csak egyre intenzívebbé vált bennem, mióta megtudtam azt a néhány részletet Norbitól a másik csajjal kapcsolatban.

- Reba, te mit gondolsz? – szólított a szinte már teljesen rámragadt, sőt, az egész osztály által használt becenéven Peti, miközben arról beszélgettünk, hogy hol tartsuk a két nap múlva esedékes főpróbáját a karácsonyi műsorunknak.

- Szerintem jó lenne az előadóteremben próbálni. Igaz, hogy nem függünk annyira a helytől, de mégis jobb tudni, hogy hová pakolhatunk meg mire kell majd számítani – válaszoltam gyorsan összekapva magam. Épp a műsor előtti végső, hétfő reggeli osztályfőnöki órán ültünk az utolsó simításokat végezve.

- Akkor ez eldőlt – bólintott ofő az utolsó válaszoló, Angi után. Végig a noteszébe húzogatta a vonalakat a neveink mellé amíg szavaztunk. Azt mondjuk nem sokan tudták, hogy néhány név mellett egy-egy piros csillag szerepel, ami azt jelenti, hogy a szavazatunk teljesen érvénytelen. Meglepő módon az egyetlen, aki tartotta magát mindenhez, az az ofő volt.

Nem mutatott ki semmit, sosem kezelt minket másként, mint a többieket, csak ha a karácsonyi előadásról volt szó. Akkor azonban rögtön előkapta a noteszt és azonnal lejegyzett mindent, amit csak mondtunk, mintha direkt keresztbe akarna tenni nekünk. Egy ideje meg sem szólaltam az óráin, mert tudtam, hogy körülbelül az ellenkezője fog történni annak, amit mondok, de ezt fontosnak találtam megjegyezni ma, hátha a többiek is ugyanezt válaszolják majd. Szerencsére most a többség egy véleményen volt, így szerda délután az előadóteremben próbálhatunk majd.

Alig vártam, hogy végezzünk ezzel az idióta műsorral és végre továbbléphessünk. Kezdett már nagyon elegem lenni abból, hogy az egyetlen órán, ahol mindenki jól érezte magát én sokkal jobban feszengtem, mint egy idióta matekórán. Pedig azt még Peti, az osztály legjobb matekosa sem szerette, azt hiszem ez elég sokat elmond a tanárokról.

- Rendben, mielőtt elindultok szünetre, még egy módosítást szeretnék ismertetni gyorsan – húzta ki magát a tanár a székben, és a haját igazgatva emelt fel két lapot az asztalról. Gyorsan átfutotta azt még egyszer a szemével, nagy levegőt vett és kinyögte végre, miről van szó. – Az igazgatónő lerövidítette a műsoridőket, mert a buszok és vonatok indulását pont ütötte az eredeti záróidőpont, így a saját műsorunkon is rövidítenünk kellett. Sok gondolkodás után végül úgy döntöttem, hogy azokat a részeket vágjuk ki, amik nem vesznek el a történet kerekségéből. Szóval a darabunk végén esedékes jelenetet vesszük ki, ahol arról van szó, hogy ki miért elengedhetetlen tagja a családnak, jelen esetben az osztályközösségnek – mondta a tanár, majd folytatta is a mentegetőzést és magyarázkodást.

Én azonban egyszerűen kikapcsoltam, és nem hallottam többet a hülye dumájából. Az agyam zakatolni kezdett, ezerfelé ágaztak a gondolataim, de meglepődve vettem észre, hogy újra meg újra visszatérek a színdarabhoz.

Ezt a részét szerettem a legjobban az egész előadásnak, ahol szinte mindenkiről mondunk valami pozitívat, minden alkalommal feldobta az egész társaságot, amikor ezt próbáltuk el. Miért pont ezt akarná akkor kiszedni az előadásunkból a tanár? Persze, a többi rész fontos ahhoz, hogy megértsük a történetet, ez a rész azonban ahhoz elengedhetetlen, hogy a sztori értelme és lényege átjöjjön az embereknek.

Hacsak... Hacsak nem arról van szó, hogy ez az utolsó húzása az ofőnek, amit nekünk célzott. Kik is a gyerekek a színdarabban? Angi és mi, akik kilógtunk a koliból azon a bizonyos őszi estén, ami mintha már évekkel korábban történt volna. Összemosódott, homályos napok és hetek követték azt az estét, amikor a legutóbb jól éreztem magam és őszintén mosolyogtam.

Mintha kifolyt volna az idő a kezeim közül, és minden kicsúszott volna a kontrollom alól; egy hatalmas káosz volt az egész életem. Hová tűnt az elmúlt hónap? Hogy repülhetett el ilyen gyorsan az idő, és miért kell néhány nap múlva újra hazamennem?

- De miért pont ezt a részt? Nincs is máshol semmi szerepünk, anya meg teljesen be van zsongva, hogy látni fog a színpadon – kérdezte Lina értetlenkedve. Nekem azonban nem maradt erőm sem fájdalmat, zavarodottságot érezni vagy nekiállni kérdezősködni. Pontosan tudtam, miért, és ez elég is volt.

- Mert ha a történet bármelyik egyéb pontját vesszük el, nem fogják a koncepciót megérteni a családtagok, akik nem feltétlenül ismerik ezt a novellát – magyarázta türelmesen az ofő.

- És miért nem az éneket vesszük ki? – szólalt fel Gergő is bosszúsan.

- Mert ott tényleg mindenki szerepel. Nem vehetem el azoktól a lehetőséget, akiknek alig van valami szövege vagy szerepe korábban, Gergő. Ez az egyetlen olyan rész, amiben mindannyian ugyanúgy részt vehettek majd – sóhajtott fel egyre türelmetlenebbül Gábor.

- Jólvan na – morgott az orra alatt Gergő, ami után a tanár lezártnak tekintette a vitát. Ahelyett, hogy velünk és a kérdéseinkkel foglalkozna, újra elpróbáltatta velünk a választott karácsonyi dalválogatást, amit előadunk majd, és csengetésig ezzel foglalkoztunk.

A nap további része gyorsan elszaladt. Meglepően könnyen ültem végig az órákat, majd sétáltam be a szobámba az utolsó óráról való kicsöngetést követően. Semmi kedvem nem volt lemenni ebédelni vagy nekiülni leckét írni, így egyszerűen leültem az ágyamra és a telefonom nyomkodásával ütöttem el az időt.

Amikor nem tudtam már lekötni magam a közösségi médiára feltöltött fotók és rövid videók csekkolásával, betettem a fülesem, elindítottam egy podcastot és észre sem vettem, de pillanatokon belül elaludtam.

- Te meg mit képzelsz magadról? – ébresztett a nem túl mély álmomból egy erős csattanás és kiabálás. Gergő rontott be a szobámba, dühösen méregetve engem. A telefonomon már régen végetért a félórás podcast, így tökéletesen hallottam a srácot fülhallgatóval is. Azért gyorsan kirántottam azt a fülemből, felültem és megdörzsöltem a szemem, mielőtt bármit reagáltam volna.

Őszintén fogalmam sem volt, mire gondolhat és miért esett így nekem, de nem is érdekelt. Csak aludni akartam, mivel éjszakánként akárhogy próbálkoztam, nem sikerült pár óránál többet alvással – és rémálmokkal – töltenem.

- Nem tudom, miről beszélsz – válaszoltam a lábával türelmetlenül doboló fiút méregetve.

- Sorban második alkalommal hagytad ki a suliújságot! Múlt héten még falaztam neked, hogy rosszul érzed magad mert azt a szar kaját etted. Mondjuk azért szólhattál volna előtte hogy nem jössz – csattant fel, és egyre dühösebben folytatta. – De az, hogy megint eljátszod ezt velem, hogy még csak nem is szólsz hogy nem fogsz bejönni és leszarod hogy mennyi plusz munkát kell csinálnunk miattad... El sem hiszem, hogy ennyire felelőtlen és lusta vagy – nézett megbántottan a szemembe. – Ha ezt így akarod folytatni, ajánlom, hogy keress magadnak egy új szakkört és másokat akikkel kedvedre szórakozhatsz, mert nekünk kurvára elegünk van abból, amit csinálsz. Ja és holnapra kéri az igazolást Zoli – mondta, majd amilyen hirtelen jött, ki is rohant a szobámból az ajtót maga után bevágva.

- Teljesen meg van őrülve mindenki – túrtam a hajamba egy fáradt sóhajjal, majd inkább visszafeküdtem az ágyamba, és elindítottam egy újabb videót, hátha vissza tudok aludni még egy kicsit.