darabokban - in pieces

28. rész

Vacsora után a srácokkal segítettem kicsit összepakolni, de mikor Misi bejelentette, hogy lassan megy majd, és Laciék kibontottak egy üveg bort, úgy döntöttem, ideje lelépnem a színről. Felvettem a táskáimat, és megkértem Márkot, hogy mutassa meg, merre van a vendégszoba.

- Itt lesz a vendégszoba, mellette az enyém van, a másik oldalon a folyosó végén ugyanígy két szoba van, az egyik Misié, a másik meg az apáé – mutogatott, miközben a lépcsőn haladtunk fel az emeletre. – Ez a fürdő, ez pedig a wc, itt meg a mosókonyha – intett a három bezárt ajtó felé, amik a folyosó közepén helyezkedtek el.

Ahogy felértünk a lépcsőn, egyből a fürdőszobaajtóval szemben lyukadtunk ki, jobbra volt Márk szobája és a vendégszoba, bal oldalon pedig a két másik háló. Volt még pár ajtó, de nem nagyon akartam kérdezősködni, úgyhogy csak bólogattam és követtem Márkot a folyosó vége felé. Kinyitotta előttem az ajtót, és beengedett egy tágas szobába. A falakat fehérre festették, a szoba közepén, rögtön az ajtóval szemben pedig egy hatalmas franciaágy állt.

- Hát ezen még három másik ember simán elférne – méregettem a fekete kerettel rendelkező ágyat. Csak egy fehér matrac volt rajta leterítve egy pléddel, és pár díszpárnával. Amíg leraktam a táskáim az ágy mellé a földre, Márk kinyitotta az egyik szekrényt, ami az ajtótól jobbra állt.

- Itt van az ágynemű, meg a felső polcon vannak szerintem törölközők is, ha mész zuhanyozni, innen tudsz venni – beszélt, miközben kipakolt egy halványrózsaszín párna, takaró és kispárna szettet az ágy közepére. Az ágy mindkét oldalán fiókos éjjeliszekrények álltak, amiken egy-egy lámpa és analóg óra kapott helyet. Az ágy felett egy széles ablak engedte be a kinti utcai világítás fényeit, mert a sötétítőfüggöny csak félig volt behúzva.

- Hm, Márk – szólaltam meg halkan, miközben azt néztem, hogy nyitogatja a szekrényeket, valószínűleg keresett valamit.

- Tessék – mondta, de nem nézett rám, hanem tovább turkált.

- Én nem akarok még aludni – vallottam be, mert ahogy arra gondoltam, hogy egy forgolódással és gondolkodással teli hosszú éjszaka vár rám, egyből kirázott a hideg. – Nincs kedved beszélgetni vagy valami? – motyogtam a táskámat lökdösve a lábammal.

- Ha gondolod átjöhetsz hozzám, nézhetünk valami filmet – kapott ki végül a második szerkény legalsó polcáról egy lepedőt és olyan könnyedén válaszolt, mintha észre sem vette volna, milyen kényelmetlenül érzem magam emiatt az egész miatt. Utáltam kimutatni, hogy mit érzek, de ez nem az az éjszaka volt.

- Oké, elmegyek előtte zuhanyozni, aztán majd átnézek – nyugodtam meg egy kicsit.

- Jó, itt is van egy fürdő meg lent is, te menj csak el itt, én meg majd lent letusolok addig, írj majd ha végzel – mosolygott rám, és ki is lépett a szobából. Gyorsan megágyaztam magamnak, előkaptam az egyik kolis pizsamámat, ami egy szürke, lábszárközépig érő cicanadrágból és egy atlétából állt. A koliban viszonylag meleg volt, úgyhogy nem kellett ettől jobban felöltöznöm és Márkéknál is ment már a fűtés.

Leszerencsétlenkedtem a felső polcok egyikéről egy törölközőt, ami fura volt, mert én otthon mindig a fürdőszobai szekrénybe pakoltam a tiszta törölközőket, aztán elsétáltam a fürdőig, és gyorsan lezuhanyoztam. Mire végeztem, és kimentem a vendégszobába, Márk üzenete a telefonomon villogott.

„Gyere nyugodtan."

A hajamat egy kontyba fogtam a fejem tetején, és felvettem egy zoknit is, mert a papucsot véletlenül összevizeztem, és nem szeretek mezítláb járkálni. Pár lépéssel átszeltem a két ajtó közti távolságot, és a telefonomat szorongatva bekopogtam, majd benyitottam Márk szobájába.

A vendégszoba egy kicsivel rendetlenebb és otthonosabb változata fogadott, ahogy beléptem. Szinte ugyanúgy voltak elrendezve a bútorok, viszont Márknál a bal oldalon a fal mellett egy hosszabb íróasztal állt, rajta egy asztali géppel, összevissza heverő könyvekkel és füzetekkel és egy székkel ami az asztal előtt állt, és csak félig volt betolva. A szoba bal oldalán az ajtó felől szekrények és polcok álltak, rajta könyvekkel, félig nyitott ajtókkal. A sarokban pedig egy monitor állt egy kisebb asztalon, körülötte mindenféle kontrollerrel és játékkonzollal, meg ezernyi játékkal, néhány közülük a földön hevert, volt, ami az íróasztalon kapott helyet.

Nem tudom miért, de örültem, hogy nem pakolt el csak miattam, engem egyáltalán nem zavart pár a székre dobott pulcsi meg széthagyott kontroller. Márk a méretes ágy közepén ült, hátát az ágytámlának vetve, és az ölében egy laptopot figyelt, amíg észre nem vette, hogy bejöttem.

- Azon gondolkozok, hogy hogy nézzünk filmet – tért egyből a lényegre. – Tudunk a gépen nézni valamit, vagy a laptopon is, én úgy szoktam, de lehet kicsit kényelmetlen lenne – gondolkozott, miközben óvatosan átvágtam a szobán.

- Nekem mindegy, ahogy te szoktál legtöbbször, az tökéletes lesz – álltam meg tétován az ágya mellett.

- Oké, akkor a laptopon nézünk valamit – biccentett és azonnal gépelni kezdett. – Gyere csak ide mellém – intett, a bevetett ágy tetején lévő takarót megütögetve.

- Benne vagyok – egyeztem bele és felültem mellé, és hiába, hogy ő az ágy közepén ült, teljesen kényelmesen elfértem mellette a bal oldalán.

- Ide tudod adni a telefonomat az éjjeliszekrényről? – törte meg a csendet, én pedig rögtön balra néztem, és meg is láttam a telefont. – Hű, akkor erről a tetkóról beszélt Misi.

- Néha teljesen elfelejtkezek róla – nevettem fel a nyakam és hátam hátsó oldalán végigfutó tetoválást felidézve. A nonfiguratív, leginkább mandalákat és virágmintát idéző fekete fehér tetkó a 17. születésnapi ajándékom volt Danitól. Elrendezte, hogy szülői engedély nélkül megcsinálják nekem, és azt a mintát választottam, amelyiket csak akartam. Ritka volt ez a nagy engedékenység Danitól, de talán pont ezért, azonnal választottam és ki is találtam, mi legyen. Arra jutottam, hogy egy ilyen tetkót sokkal nehezebb megbánni, mint ha valami szöveget íratnék magamra vagy valami olyasmit kérnék, ami minden második emberről visszaköszön, úgyhogy a srác ott helyben rajzolta meg az egész mintát úgy, ahogy én magyaráztam neki szóban.

- Nem csodálom, de még szerencse, hogy eltakarja az egyenruha, tuti ki lennének akadva miatta – nevette el magát Márk is, és amíg a telefonjáért nyújtózkodtam, egy ujjával végigsimított a nyakamon, valószínűleg a mintán. – Mindig azt hittem, hogy valami más tapintása van a tetkóknak mint a bőrnek, de nem is – magyarázta, de mire a telefonját felé nyújtottam, már az addigi helyén ült, és a laptopon kattintgatott.

- Szerintem nem nagyon számít a suliban, amíg a szüleink kifizetik a tandíjat, ezeket semmi nem érdekel. Tesin se szólt érte még senki, pedig szinte biztos, hogy kilátszik a pólómból, nem? – kérdezősködtem. – Meg Janinak is van az alkarján valami sárkány, neki sem szóltak.

- Nem vettem még sosem észre, lehet rá kéne szoknom a lányok nyakának a bámulására – röhögött fel a srác, csillogó szemekkel. – Ki tudja mit fel nem fedez az ember.

- Ja, akkor tuti nem vágnak fejbe a labdával – idéztem fel egy két héttel ezelőtti esetet, amikor Márk annyira elbambult, hogy nem vette észre a passzot, ami neki ment, és a kosárlabda majdnem eltörte az orrát.

- Véletlen volt, na. Nem figyeltem oda – védekezett még mindig vigyorogva, de ki is választott valami vígjátékot, és elindította azt, mire mindketten csöndben ültünk pár percig. Csak néha nevettünk fel egy-egy vicces részen, de nem nagyon beszéltünk.