darabokban - in pieces

4. rész

A hétvége hamar eltelt, ugyan szombat reggel nehezen ébredtem, mert alig tudtam aludni a fájdalomtól, ami az egész testemben visszhangzott az előző napi verekedés után.

Szerencsére a koliban egyágyas szobákban aludt mindenki, így végig aludhattam a szombat délelőttömet. Elég volt csak a délutáni tanulószobára összekapni magam, ami a koli épületének néhány elkülönített termében volt. Ezt folyosónként, névsor szerint osztották be, így az osztálytársaim közül senkivel nem találkoztam, amíg ott ücsörögtem és úgy csináltam, mint aki lelkesen leckét ír.

A vasárnap is elrepült egy szempillantás alatt, és már hétfő reggel is volt, mikor legközelebb észbekaptam. Az ébresztőmet bosszúsan nyomtam ki, a hétvégén a kolis mosógépben kimosott egyenruhámat magamra rángattam és ismét egy harisnya-edzőcipő párosítást választottam hozzá, akármennyire idétlenül néztem ki benne. Biztos, hogy nem fogok magassarkúban sétálgatni egész nap, mint ahogy azt jónéhány lány tette.

Fura volt látni, hogy ki hogy oldotta meg a cipő-kérdést, főleg mivel meglepően sokan ragaszkodtak a magassarkúhoz, mert "szoknyához azt illik felvenni". Ezt az egyik osztálytársunk – akinek az arcára sem emlékeztem korábbról, nem hogy a nevére – nagyon kedvesen elmagyarázta nekem pénteken az utolsó óra után.

Hiába voltam fáradt, és fájt szinte minden tagom még hétfő reggel is, direkt nem sminkeltem, hadd lássák csak a zúzódásokat az arcomon a többiek, mintegy emlékeztetőként, hogy bárkinek képes vagyok nekimenni, aki kikezd velem. A szobámból való kilépés előtt, mint ahogy azt már olyan sokszor tettem – talán szinte csak megszokásból, de – magamra vettem az álarcomat, ami mögé bebújva egy bátor, erős lányt láthattak a többiek. Ez sokkal jobban jött ebben a suliban, mint bármikor korábban, pedig voltam már pár igazán meredek helyzetben ezelőtt is.

Ahogy kinyitottam az ajtót, megláttam Lina színes hajtincseit felbukkanni egy közeli szoba ajtaja mögül, úgyhogy intettem egyet neki, mire megvárt, hogy együtt menjünk le a lépcsőn.

- A menzán reggelizel? – kérdezte, miközben lefordult a konyha felé vezető folyosóra, egy kicsit nekiütközve a falnak, de nem úgy tűnt, hogy ezt észrevette volna. A következő pillanatban akkorát ásított, hogy az egész ajtó befért volna a szájába, és a szemét dörzsölgetve sétált tovább.

- Igen, épp oda indultam – bólogattam. – Bár most biztos sokan vannak, de képtelen voltam hamarabb kimászni az ágyból – ásítottam én is egyet megerősítésképpen. Már negyed nyolc is bőven elmúlt, mire a menzához értünk, és felvettük a reggelinket. Egy ablak melletti asztalhoz ültünk, és egy ideig csöndben ettünk, de Lina hamar megunta a csendet.

- Meséljek egy kicsit a többiekről? – kérdezte. – Hogy jobban fel legyél készülve rájuk – mentegetőzött, mert elég értetlenül néztem rá.

- Azért reméltem, hogy annyira nem vészesek – dörzsöltem meg a homlokom, miközben beleharaptam a pirítósba.

- Miután Norbival összeverekedtél, nem hittem volna, hogy valaha elhagyja ez a mondat a szádat – nevetett fel, de gyorsan folytatta az evést. – Na mindegy. Norbi amúgy egy kicsit tényleg veszélyes alak, állítólag az apja valami nagy fejes és elintézte hogy a fiatalkorúak börtöne helyett csak annyi legyen a sráccal valami balhé után, hogy ide kelljen suliba járnia négy évet.

- Állj, azt mondod, hogy nyolcadikos kora körül csinált valami olyasmit, amiért börtönbe csukták volna, ha nagykorú? – esett le az állam egy gyors fejszámolás után. – De hát akkor még borzasztó fiatal volt...

- Igen, tudom. De azóta meghúzta magát és tudja azért, hol a határ, mert az apja nagyon durván megfenyegette. Ezt véletlenül hallottam egyszer amikor elvitték a szülei nyári szünetre, úgyhogy shh – intett gyorsan lentebb véve a hangerőt.