darabokban - in pieces

20. rész

Még Norbi is visszafogta magát egész nap velem kapcsolatban, és szerencsére senki nem próbált meg beszélgetni velem, mert képtelen lettem volna rendesen válaszolni. Hatodik óra után jutottam el oda, hogy rendeztem a gondolataimat, és meggyőztem magam arról, hogy nem az én hibám volt az egész. Mondjuk még én sem hittem el magamnak, hogy teljesen ártatlan lennék.

- Tessék – ejtett a padomra Márk egy sütit, amit valószínűleg a büféből szerzett. Nála egy kávé volt, amit szerencsére nem borított rám, ahogy besétált mögöttem a helyére.

- Köszönöm. Megromlott? – méregettem gyanakodva az édességet, mire Márk elnevette magát. Azt hiszem, ez volt a legritkább jelenség az osztályban, pedig nagyon kellemes volt hallgatni őt, miközben nevet.

- Nem, csak leejtettem a földre – pislogott rám ártatlan arccal, de nem bírta tovább, elvigyorodott. – Látnod kéne az arcodat. Semmi baj nincs vele, megkívántam odalent de mire felértem elment tőle a kedvem mert tuti még keserűbbnek érezném tőle a kávét, pedig már alapból nem semmi ez a büfés remekmű – kavarta meg óvatosan a kávéját a kis pálcikával. Még csak egyszer ittam a büfés kávéból, de tényleg elég szar íze volt, két cukorral is olyan keserű volt, mintha feketén innám.

- Oké, köszi – vontam vállat, és beleharaptam a sütibe. – Amúgy reggelente milyen kávét iszol?

- A koliban csinálom, van vízforralóm meg ilyen instant kávém, sőt, még kockacukrot is hoztam legutóbb otthonról – magyarázta. – Attól függ, mennyit sikerült aludnom, van, hogy kétszer két decit csinálok a napra, van, hogy csak reggel iszok egyet.

- Régóta kávézol már? Ez nem túl egészséges, nem? – gondolkoztam el a cikkeken, amiket ilyen témában olvastam.

- Egy éve talán – vont vállat. – Muszáj vagyok.

- Hogyhogy? – kérdeztem. Szinte harapófogóval kellett kihúzni belőle minden kis információt. Talán volt egy limit a fejében, arra vonatkozóan, hogy egyszerre hány szót mondhat ki maximum.

- Mert elég szarul alszok.

Oké, kész, feladom.

- Aha – bólogattam, és vártam, hátha megszólal még egyszer, de nem tette. Mindketten a kávéspoharát bámultuk, amíg a tanár be nem ért, hogy elkezdje a következő órát, ami etika volt. Máté szokásához híven késve futott be. Bár tudnám, mit csinál ilyenkor mikor minden egyes szünetet a teremben ülve tölt, kivéve az etika előttieket. Lehet, hogy van valami problémája a tanárral, pedig azon kívül, hogy milyen lassan diktál, és hogy pisszenni sem lehet az óráin, különben máris figyelmeztető jár, nem sok gond van vele. Ő még kedvesebb is, mint pár másik tanárunk.

Még aznap délután jött egy üzenetem Linától, azt kérdezte, hogy átjöhet-e hozzám, én pedig igent mondtam neki. Egyedül voltam, unatkoztam, a leckén kívül semmivel nem tudtam elfoglalni magam, annyira kavarogtak a gondolataim.

Pár perc múlva kopogtak is az ajtómon, úgyhogy beengedtem Linát, de amikor leült az ágyam melletti székre, meg sem szólalt egy darabig. Én nem akartam erőltetni, hogy beszéljen, ő pedig csak nézelődött egy darabig.

- Tudom, hogy alig ismerjük egymást, és talán még a barátodnak sem tartasz... - kezdett bele hirtelen egy mondatba –, de csak azt akarom, hogy tudd, hogy ha valakivel beszélni szeretnél, én szívesen meghallgatlak – pirult el, mire a végére ért. – Igen, igen, nem nagyon vagyok egy beszédes lány, főleg ha rólam van szó, de az tényleg érdekel, hogy mi van veled. Ma az órán nem úgy néztél ki, mint aki először veszekedik Norbival, hanem mintha folytatnátok valami már megkezdett dolgot... Én azt akarom, hogy tudd, hogy ha bármivel fenyeget vagy zsarol téged, nem kell félned, nyugodtan elmondhatod és megoldjuk a helyzetet – magyarázott hadarva, nagyon zavarba jött. Folyamatosan a kezeit bámulta, de az utolsó pár szónál már a szemembe nézett.