darabokban - in pieces

18. rész

- Nem nagyon akarom, hogy beszélj rólam a többiek előtt – kezdett egy a földre hullott levelet piszkálni, aztán apró darabokra tépte azt. – Ha muszáj, kitalálhatsz valamit de nem örülnék neki, ha véletlenül elszólnád magad.

Á, hát erre fel ez a nagy „kedvesség", a pokróc meg minden. Hogy bebiztosítsa, hogy nem beszélek.

- Megígértem, hogy nem mondok semmit. Ha nem tudsz megbízni ebben, nem tudok mit csinálni veled – vontam vállat. Nem is érdekelt, hogy képtelen volt megbízni az ígéretemben, hiszen semmit nem számítottunk egymásnak, sőt, alig ismertük a másikat.

- Bízok benned – mondta rögtön, talán kicsit túl gyorsan is ahhoz, hogy igaz legyen. – De nagyon nem akarom, hogy beszélj – pontosított, de én ettől se láttam tisztábban a helyzetet.

- Már pedig hazudni nem fogok a többiek előtt. Mondj valami jelentéktelen dolgot, hány fő lakik Érden? Vagy mit tudom én, hányan voltatok egy osztályban általánosban? – gondolkoztam lényegtelen apróságokon. – Milyen érzés, ha van egy tesója az embernek?

- 65-70 ezren kábé, fogalmam sincs – koncentrált pár percig, hogy felidézze az infót. – És 25-en voltunk egy osztályban.

- Hm – bólogattam, miközben próbáltam mindent megjegyezni.

- És te? Mesélj valami magadról. Mit csináltál, mielőtt idejöttél? Bármi szabadidős foglalkozás?

- Hát ha a bulizás annak számít – nevettem el magamat, mikor eszembe jutott, hogy egy péntek estét sem töltöttem otthon már vagy négy hónapja, mikor apánál betelt a pohár.

- Én nem buliztam sokat, túl kicsi voltam még ahhoz nyolcadikban, aztán bekerültem, és azóta nem jártam el sehová – kezdtünk eltérni a kérdésektől, de nem igazán bántam. Hátha így többet kihúzhatok belőle.

- Dehogy voltál túl kicsi, csak nem volt meg a megfelelő banda körülötted. Én már hetedikes koromban túlvoltam életem első házibuliján – jutott eszembe, hogy Karina, az akkori legjobb barátnőm elrángatott Regiékhez, ahol Dani házibulit szervezett a haverjainak. Három évvel idősebbek voltak tőlünk, elképesztő menő dolog volt belógni a buliba akkor nekünk, bár akkor meg se fordult a fejemben, hogy bármi közöm legyen Danihoz később.

- Badass – vigyorgott rám a nyelvével a piercingjét piszkálgatva. Azt hiszem, ez valami gyengepontom lehet, mert Daniba is akkor estem bele, mikor először találkoztunk miután két évig egy másik városban tanult és piercingekkel, televarrva került legközelebb a szemem elé.

- Lehet olyat, hogy ezt nem csinálod? – nyeltem egy nagyot, miközben elszakítottam a tekintetem a szájától, és a fákat kezdtem bámulni.

- Mit? – játszotta a hülyét a szája sarkában bujkáló mosollyal.

- Hogy piszkálgatod a piercingedet – mondtam ki elvörösödve, és legszívesebben felpattantam volna, hogy ne kelljen mellette ülnöm akár egy perccel többet. Az a legnagyobb baj, hogy akárhányszor zavarba jöttem, egyre mérgesebb lettem. Az sem segített, hogy Norbi fél méterre ücsörgött tőlem és most már látványosan próbált nem vigyorogni.

- Miért, mi a baj vele? – húzta fel az egyik szemöldökét, miközben felém fordult és közelebb húzódott hozzám.

- Pontosan tudod, hogy mi a baj, ne szórakozz velem – fordultam én is felé, miközben fejben próbáltam valami épkézláb kifogást összehozni, hogy ne kelljen az igazságot kimondanom.

- Hát azt hiszem, nem vagyok olyan biztos ebben, mint te – feleselt, amivel pillanatokon belül elérte, hogy meg akarjam ütni. Olyan intenzív érzelmeket váltott ki belőlem ez a srác, hogy néha még a lélegzetem is elállt tőle, és fogalmam sem volt, miért történik ez velem.