darabokban - in pieces

24. rész

- Ez itt a bejárat – mutatott az ajtóra Márk, miközben kinyitotta a kulcsával azt, és előre engedett. Ezt sosem értettem, miért kell beengedni valakit egy tök idegen helyre, ahol azt se tudja, hogy menjen tovább, vagy épp hol vegye le a cipőjét? De azért beléptem előtte, és próbáltam nem megtorpanni, de a megszokott előszobáknak hűlt helye sem volt. Helyette egy tágas, nyitott térbe léptünk, amit egy könyvespolc választott el az „előszobától". Egy szekrény és egészalakos tükör fogadott az ajtótól jobbra lévő falon, mellette falra szerelt fogasok hadával, alattuk pedig cipőtartó szekrénnyel.

- Leveszem a cipőm – mondtam kínosan toporogva, miközben vártam, hogy Márk bezárja mögöttünk az ajtót. Fura volt, hogy nem zárta kulcsra azt, mert én már megszoktam, hogy folyton kulcsra zárok minden ajtót, de a riasztós kapu és bombabiztos kerítések miatt nekik valószínűleg nem kellett ezzel bajlódniuk.

- Oké, mindjárt nézek valami papucsot. Hányas a lábad? – kérdezte, miközben lerúgta a cipőjét és egy sima, fekete papucsot vett a lábára.

- 38-as – tippeltem. – Attól függ, milyen cipőt veszek, volt már 37-es és kilences is – magyarázkodtam, miközben kinyitotta a szekrényt, és körülbelül vállig merült benne, mire egy pár papucsot sikerült kiszednie a káoszból. Letett elém egy pár fekete-fehér mintás papucsot, ami pont jó volt a lábamra, és a nappali felé intett.

- Leteheted a cuccaidat itt is vagy bevihetjük a vendégszobába ha gondolod – ajánlotta fel gyorsan.

- Jó lesz egyelőre itt – dobtam mindkét táskámat a sarokba, a cipős szekrények mellé. A vékony könyvespolc pont elég helyet hagyott az előszobában, hogy két ember kényelmesen elférjen pakolászás és öltözködés közben. Ahogy egyet jobbra léptem, elém is tárult a nappali, amiből a konyhába lehetett látni. A nappali elég modern volt, letisztult, fekete, fehér és bézs színek uralták az egész szobát, ami a falak színében, a fekete kanapé párnáiban és a könyvespolcra dekorációként feltett vázákban, apróságokban is visszaköszönt. Olyan volt mintha nagyon gondosan lett volna összeválogatva minden egyes dolog, ami a nappaliban volt, olyan összhangban volt minden, hogy teljesen leesett az állam tőle. Nálunk otthon mindenből azt vettük meg, ami épp a legjobban megtetszett, így volt ezüst evőeszközünk arany szegélyes tányér és pohárkészlettel, pasztellrózsaszín függönyünk a sötétkék cuccokkal teli dolgozószobában és ezer össze nem illő holmink, amitől elég otthonos lett a lakásunk, de meglepő módon borzasztóan nyugodt voltam attól, hogy mennyire jól kiegészítette itt minden egymást.

- Anya lakberendező volt – törte meg a csendet Márk, miközben a polcon lévő egyik bekeretezett fotóra mutatott. – Az egész lakást ő tervezte meg, három évig tökéletesítették az egészet apával, mielőtt ideköltöztünk – mesélte.

- Nagyon szép itt minden – néztem körbe még egyszer, miközben csak ámultam azon, hogy mennyi apróságot zsúfoltak a polcokra. – Ő az? – néztem meg alaposabban a családi fényképet. A jobb oldalon egy gyönyörű, harmincas évei közepén járó nőt láttam, akinek derékig érő, hullámos szőkésbarna haja volt, és Márk mosolyának tökéletes mása játszott az ajkain, mellette a földön ült két tizenéves kissrác, akik közül az egyik Márk volt, a másik pedig egy kicsivel talán idősebb fiú, aki sokkal inkább az apjukra hasonlított, aki a másik fiú mellett ült és boldogan mosolygott a felesége felé fordulva.

- Igen, ez még nyolc éve készült – bólogatott halványan mosolyogva. – De apa úgyis elpakolja a képeket, mielőtt ideér a csaja, úgyhogy még most nézegesd meg őket, ha ciki gyerekkori képeket akarsz látni. Hozok addig valami inni, narancslé jó lesz? – kérdezte, miközben próbálta elnyomni az élt a hangjában, viszont tisztán látszott rajta, mennyire zavarja ez a gondolat is.