darabokban - in pieces

62. rész

Még aznap délután, miután felébredtem a másfél órás alvásomból, egy üzenetet pillantottam meg a telefonom kijelzőjén. Gergő írt, azt kérdezte, hogy ráérek-e beszélgetni vele húsz perccel korábban.

„nem igazán" válaszoltam, mivel semmi kedvem nem volt beszélgetni senkivel.

„csak nem igazolások hamisításával töltöd a szabadidőd? mint tegnap??" írta.

Francba, pedig olyan jól sikerült lemásolnom az orvos aláírását, hogy azt hittem, Zoli mindenképp beveszi majd a dolgot. Még egy korábbi látogatásom alkalmával vettem el néhányat az előre lepecsételt papírok közül, amikre az orvos az igazolásokat írja.

„gyere ki a folyosóra, vagy én megyek be hozzád" érkezett az újabb üzenet alig pár másodperc késéssel.

Gergő mintha a gondolataimban olvasott volna, azonnal küldött egy harmadikat is: „beköplek az ofőnek ha nem jössz ki öt percen belül". Nagy sóhajjal keltem fel, húztam magamra egy pulóvert és cipőt, majd indultam el a folyosó irányába.

- Na mit akarsz? – estem egyből Gergőnek, ahogy megpillantottam a suli épülete felé vezető folyosón ácsorogni.

- Mit? Talán válaszokat?! Mi a szar van veled? Igazolásokat hamisítasz, nem jársz be az órákra meg a szakkörökre, Rebeka! – emelte fel a hangját.

- Nem tudom, mikor lettél az apám, biztos lemaradtam a kinevezésről – forgattam a szemem idegesen. Elég volt egyfelől hallgatnom ezt, nem hiányzott Gergő szemrehányása is.

- Ha-ha, de kibaszott vicces vagy – gúnyolódott a srác összehúzott szemöldökkel. – Csak tudnám, mire fel gondolod, hogy ez így egy pillanatig is rendben van. Ha nem kapod magad össze péntekig és kezded el komolyan venni a sulit, azonnal köpök az ofőnek, és teszek arról, hogy az igazgatóig eljusson ez a kis ügy.

- Leszarom, hogy mit csinálsz. Talán jobb is lenne, ha eljárna a szád – rántottam meg a vállam. Kurvára untam már ezt a sulit és a folyamatos beszólogatást, amit a többiektől kaptam, főleg mostanában.

- Tudod ugye, hogy borzasztó rosszul esik nekem, hogy ennyire nem érdekel semmi? Bárkinek elmondhatnád, hogy mi a baj, hogy mi akasztott ki ennyire, mégis csak hisztizel és elcseszed mindenki más kedvét minden egyes nap – túrt feszülten a hajába a fiú és megtörten nézett a szemembe.

- Hogy én cseszem el a többiek kedvét? – kaptam fel a vizet pillanatok alatt. – És az kit érdekel, hogy az én kedvem milyen? Hogy várod, hogy bármit is mondjak, ha sosem kérdezel semmit? Őszintén mondd meg nekem, szerinted mikor kérdezte meg tőlem bárki is legutóbb, hogy hogy vagyok? Hogy mi a baj? Tudtok-e segíteni valahogy? Szívesen megmondom neked, soha. Akkor meg engem miért érdekeljen hogy más szarul van amiért én éppen egy ilyen... Időszakban vagyok? – csattantam fel a helyes kifejezéseket keresve. Igen, nehezebb időszakom volt, de azért ők is megpróbálhattak volna kicsit kedvesebben viselkedni velem. Hiszen ezt jelenti a barátság, nem?

- Mindig itt voltunk melletted. Ha hiszed, ha nem, nem telt el úgy nap, hogy ne beszéltünk volna arról, hogy mi lehet a baj – kezdett a mondatba Gergő de hamar félbeszakítottam őt.

- Igen? És kivel beszélgettetek erről? Apámmal, aki épp otthon van, vagy valakivel a tanári karból? Mert hozzám sajnos nem jutott el ez az apró információ – kiabáltam egyre hangosabban. Olyan mérges voltam, mint már jó régen legutóbb. Pár lépést tettem a szőkésbarna hajú srác felé. – Na? Hirtelen nem tudsz mit mondani?

- Miért vagy már megint ennyire gonosz? – nézett a szemembe sértett tekintettel a fiú.

- Hogy én vagyok gonosz? – kaptam levegő után. – Na jólvan, Gergő, most azonnal tűnj el a szemem elől – hátráltam azonnal a folyosónkra vezető bejárat felé. Úgy éreztem, sosem bántottak még meg ennyire korábban. Kivágtam az ajtót, és az engem megvető tekintettel méregető sráccal mit sem törődve sétáltam el sietősen a szobámig.

Nem értettem, mit ronthattam el már megint. Miért van az, hogy mindig velem történik ilyesmi? Ennyire elviselhetetlen lennék, hogy szépen lassan minden barátom elhagy engem? Még egy rendes beszélgetést sem lehet kibírni velem anélkül, hogy halálosan megsértődne rám valaki?

Alig kaptam levegőt, az arcomon könnyek patakzottak lefelé és úgy ahogy voltam lerogytam az ajtóm mellé a földre. Még ahhoz sem volt erőm, hogy az ágyamig eljussak, meg sem bírtam mozdulni.

Nem sokkal később, mikor már csak szipogtam, és győzködtem magam, hogy fel kell kelnem a földről, valaki bekopogott a szobám ajtaján. Semmi kedvem nem volt beengedni senkit, úgyhogy nem mozdultam. Hátha elmegy anélkül, hogy rám akarná törni az ajtót. Azonban nem volt ilyen szerencsém, pár perc várakozás után lassan kinyílt a szobám ajtaja.

- Mi a szar van már megint? – kérdeztem bosszúsan, miközben vagy három ember besétált a szobámba.

- Nagyon mérges vagyok rád – jelentette ki kezdésként Gergő, amitől azonnal lesápadtam. Még szorosabban öleltem magamhoz a pulcsit, amit még akkor kaptam fel, mikor lerogytam az ajtó mellé. Most kifejezetten örültem, hogy van mibe kapaszkodnom, míg számonkérnek rajtam minden hülyeséget még egyszer.

- Megmondtam, hogy mit gondolok erről – vontam vállat flegmán, megjátszva magam. – Nyitva az ajtó, legyél mérges odakint – dohogtam. Éppen hogy sikerült visszatartanom egy ocsmány megjegyzést arról, hogy mi is csináljon az érzelmeivel, de csak egy hajszálon múlt a dolog. Ekkor vettem észre, hogy Gergő mellett ott állt Márk és Lina is.

- Nem tudok egyszerűen mit csinálni veled – kapta fel a vizet a srác újra, ki tudja hanyadjára aznap. Nekem viszont egyáltalán nem volt kedvem ilyet játszani, úgyhogy felálltam a földről, kihúztam magam és mélyen Gergő szemébe néztem.

- Nekem mindegy hogy mit csinálsz, amíg annak semmi köze hozzám. Nem vagy senkim, semmi közöd az életemhez és ahhoz, hogy hogy rendezem el a saját dolgaimat, Gergő – fektettem a hangsúlyt az utolsó szavakra. Mindenféle érzelem nélkül, rideg tekintettel álltam a pillantását.

- Csodálkozol, hogy nem változik semmi, Márk? Hogy lehetne segíteni valakinek, aki nem akarja, hogy segítsenek rajta? Sőt, tuti biztos vagyok benne, hogy még élvezi is ezt. Hogy mindenki vele foglalkozik és csak róla szól minden, de nekem már kurvára elegem van ebből – lökte el a vállával Márkot az útjából, ahogy az ajtó felé indult. Egy pillanatra visszanézett rám, csalódott, dühtől izzó tekintettel méregetett, aztán Linára nézett. Pár másodpercig bámulták egymást, majd Gergő megrázta a fejét, visszanézett rám és ezzel hagyta el a szobát. – Baszódj meg.

Lina alig jutott szavakhoz, én pedig levegőhöz, amíg a srác után becsapódó ajtót bámultuk.

- Mondanám, hogy utána megyek és megverem amiért így beszélt veled, de tényleg egy kész vicc már ez, amit művelsz, Rea – sóhajtott fel kétségbeesetten Márk. – Nem tudom, mi van... Semmit nem tudok.

- Én... Elmegyek Gergő után, megbeszélem vele a dolgot – mentegetőzött Lina felemelt kézzel.

- Miért te mész utána? – kérdeztem halk, rekedtes hangon, még mindig egy idióta pulóvert szorongatva. Azt akartam, hogy mondja azt, hogy itt marad velem, hogy megbeszélünk mindent és hogy rendben lesz majd minden. Ki akartam sírni magam a vállán és el akartam hinni, hogy rendbejöhetnek még a dolgok közöttünk.

- Mert én meg tudom nyugtatni. Most eléggé megsértetted, de majd idővel úgyis megnyugszik – legyintett egyet.

- Pont te? – fordultam Lina felé.

- Igen, pont én – csattant fel mérgesen. Szuper, most még őt is megbántottam valamivel.

- Jólvan, akkor menj – hagytam fel a próbálkozással. Ha nem, hát nem, nem kell velem törődni...

- Nem azért megyek utána, mert nem érdekel hogy mi van veled. Visszajövök majd, de félek, hogy mi lesz vele, mert nagyon dühös volt egész nap. Fontos vagy nekem, és tudni akarom, hogy mi van veled, de a barátommal is törődnöm kell – magyarázkodott.

Először fel sem fogtam, mit mondott, aztán azonban szinte egyszerre kaptuk fel a fejünket mindhárman. Lina azonnal lesápadt és levegő után kapott, úgyhogy rögtön tudtam, hogy csak elszólta magát.