darabokban - in pieces

3. rész

- Muszáj lesz bemenned az orvosiba a száddal – szisszent fel az egyik lány, és megpróbált felsegíteni a földről. Mindenem fájt, de pillanatok alatt összekaptam magam. Összeszorított szájjal, kifejezéstelen arccal pattantam fel a földről, mikor rájöttem, hogy mindenki engem bámul. Ahogy megmozdítottam a fejem, a vér lassan csordogálni kezdett az arcomról a nyakam felé, úgyhogy elfogadtam a zsepit amit a rózsaszín hajú lány rántott elő a zsebéből és az arcomra szorítottam azt.

- Az rajtad áll, hogy a tanároknak mit mondasz, nem szoktak bejönni ha verekedés van, csak akkor csinálnak belőle ügyet, ha valaki az igazgatóhoz megy a dologgal – rántotta meg a vállát a szőke az első padból, mellette pedig a rózsaszín hajú lány guggolt.

- Miért mennék az igazgatóhoz, én kezdtem az egészet – értetlenkedtem, miközben pár lassú, megfontolt lépést tettem a terem ajtaja felé. – Vagy nekem tett be ez az ütés, vagy ti nem tudtok ma gondolkozni – dörzsöltem meg a halántékomat, és hirtelen az első válasz tűnt valószínűbbnek.

Gergő még mindig nem bírt dűlőre jutni a sráccal, de már csak csúnyán bámulták egymást, úgyhogy gondoltam annyiban hagyom az egészet, és a rózsaszín hajú lánnyal elsétáltam az orvosiba. Séta közben az egész testemben csak tompa fájdalmat éreztem, semmi mást. Semmi elégedettség, semmi öröm, amiért én is be tudtam pár ütést vinni a srácnak. Egyszerűen semmi.

Hogy erről eltereljem a figyelmem, megpróbáltam a mellettem lépdelő lányra fókuszálni.

- Hogy is hívnak? Már elmondták többször meg az ülésrendet is megnéztem, de nem volt időm bemagolni mindent – kérdeztem az őzikeszemű lányt, aki épp a szemöldökpiercingjét piszkálta.

- Lina – mosolygott rám halványan. – Igen, erre nem volt időd, de magadra haragítani az egyik srácot, aki tényleg veszélyes ebben az egész kócerájban, na arra volt – nevetett fel hangosan a zsúfolt folyosókon haladva. Mintha egy egész éve kicsengettek volna, mégis még mindig szünet volt, tehát még 10 perc sem telt el.

- Nem tehetek róla, nagyon felidegesített – morogtam az orrom alatt. Elhúztam a számat, amikor megéreztem, mennyire fáj a kezem is. Lassan kezdett bedagadni, és a vörös különböző árnyalataiban pompázott. – Itt senkit nem érdekel, mi van a másikkal? – kérdeztem, miután észrevettem, hogy senki nem néz rám kíváncsian, nem is érdekelte az embereket, hogy egy összevert, véres lány ballag el mellettük. Őszintén, ennek most jobban örültem, mintha mindenki engem bámult volna, mint a teremben korábban, de nagyon fura érzés volt úgy sétálni emberek között, hogy azok kifejezetten kerülték a pillantásom.

- Megtanultuk már, hogy a saját ügyeinkkel foglalkozzunk, mert a végén még valami olyasmibe ütjük bele az orrunkat, amibe nagyon nem kéne – magyarázott, miközben a lépcsőhöz értünk, és leballagtunk a folyosóhoz, ahol emlékeim szerint az orvos volt. – Na kint megvárlak, legalább lóghatok az óráról kicsit – mosolygott és leült az ajtó mellé kitett székek egyikére.

Én mély levegőt lépve kopogtattam és nyitottam be az orvoshoz, miután kiszólt nekem.

- Hogy hívják, melyik osztály, mi történt? – kérdezte, és semmi megdöbbenést nem láttam az arcán, egyszerűen felmérte a helyzetet, és kész volt cselekedni, ellátni a sebeimet. Rögtön szimpatikusabb volt, mint bárki más ezen a helyen.

- Makai Rebeka, 11. C, és volt egy kis balesetem – léptem közelebb hozzá.

- És ez a kis baleset mást is érintett? – húzta össze a szemöldökét, mikor meglátta a kezemet, ami egyre sötétebb színekben játszott.

- Mondhatni – lépegettem óvatosan a téma körül, fogalmam sem volt, mitévő legyek ezzel az egésszel kapcsolatban.

- Tudod, hogy engem köt a titoktartás, ugye? Na meg sosem volt még olyan, hogy bárki megkérdezte volna, hogy ki vert össze kit ezen a helyen – sóhajtott fel bosszúsan, de egy kis szomorúságot is láttam megvillanni a szemében. – Csüccs le ide, mindjárt nekifogok – intett a szék felé, ami az asztala mellett állt, és odalépett elém. – Ha egy kicsit jobban odafigyelnének erre, nem lenne annyi csúnya lelkű diákunk és ennyi verekedés. De persze könnyebb megmagyarázni, hogy miért előnyösebb idézem: nevelési célzattal hagyni, hogy a gyerekek maguk oldják meg a konfliktusaikat és a szülőknek előadni, hogy az „önállóságra nevelés és felnőtté válás elősegítése" zajlik itt – dohogott választ sem várva, ahogy óvatos, de határozott mozdulatokkal letörölte a vért az arcomról. – Nem kell megijedni, sok itt a hajszálér, azért vérzett ennyire. Egy kicsit felszakadt a szád, szerencsére nem kell összevarrni, viszont le kell fertőtlenítenem. Az egy kicsit csípni fog – mosolygott rám megnyugtatóan.

Ettől az egész helyzettől borzasztóan fájni kezdett a szívem, de rögtön el is tereltem a figyelmem erről azzal, hogy a fizikai fájdalomra fókuszáltam, ami a szívem dobbanásainak ütemére hasított újra és újra az arcomba. Gyorsan bekente valamilyen krémmel a szám, amíg én jeget nyomtam az arcomhoz és a kékülő szememhez, aztán be is kötötte azt.

- Ezek? – kérdezte, miközben a sértetlen kezemet is megvizsgálta, és megakadt a szeme pár korábbi hegen, amik gyógyulófélben lévő sérülések voltak.

- Sokat verekedtem régebben – mondtam szűkszavúan, mert végül is ez volt az igazság.

- Ahogy látom, ezt a jó szokásodat még nem adtad fel – segített fel a székről. Gyorsan beírt pár dolgot az előtte lévő számítógépbe, és nyomtatott nekem egy késést igazoló kis cédulát. – Remélem nem ilyen körülmények között találkozunk legközelebb, jobbulást! – nyomta a kezembe a lapot, és intett egyet, mikor kiléptem az ajtón.

- Na még ma végeztél – sóhajtott megjátszott unalommal Lina, miközben kifejezetten lassan kászálódott fel a székről. – Már jobban nézel ki, mondjuk akkor se voltál szuper formában, mikor bejöttél – utalt a fakuló monoklira a szemem alatt, és nem is tudja, hogy mennyi mindent takar előle az egyenruhám. Meglepődtem azon, hogy milyen őszinte volt, nyíltan kimondta, hogy mit gondol rólam. Főleg azt, amit még magam előtt sem tagadtam: hogy egyszerűen szarul nézek ki ezzel a sok sebbel, heggel, zúzódással és monoklival.

- Úgy érzem, nem is jövő héten fogok teljes pompámban mosolyogni mindenkire – viccelődtem vele, amin jót szórakozott. Könnyen szót értettünk, semmi komolyról nem beszéltünk, mégsem volt kellemetlen együtt sétálni vele, amire nem is számítottam korábban. Nem barátkozni jöttem ide, abból volt már egy életre elég nekem ezelőtt, de azért jó volt nem egyedül végigcsinálni ezt az egész első napot.

Mikor a terembe értünk, az óra már javában zajlott, és az orvosi igazolást felmutatva egy szót sem kérdezett tőlünk az alacsony, molettebb vörös hajú tanárnő, csak hadarta tovább a töri anyagot, amitől a maradék kicsi életkedvem is elment, amit addig gyűjtöttem.

- Ugye tudod, hogy nagy bajban vagy? – suttogta a fülembe óra után a hátam mögül Norbi.

- Ugye tudod, hogy ha még egyszer ilyen undorító hangnemben mersz rólam beszélni, mint az óra előtt, kitépem a nyelved, hogy többet meg se tudj szólalni? – villantottam rá a legfenyegetőbb tekintetemet.

Halálosan komolyan gondoltam minden szavamat. Meg kellett mutatnom, hogy nem hagyom magam és minél hamarabb ki kellett harcolnom a helyem a hierarchiában, kerüljön ez bármibe. Nem akartam, hogy az előttünk álló év csak szívatásokkal és balhékkal teljen.

- Persze – mosolygott gúnyosan, és felhúzott szemöldökkel nézett rám, mikor kezdett végre leesni, hogy mire megy ki a játék. Csak az számít neki, hogy minél jobban kihozzon mindenkit a sodrából. Közönyt erőltettem magamra, és megpróbáltam minél gyorsabban lerázni a hirtelen támadt érdeklődését a lobbanékony természetem iránt.

- Remélem nézel még ma tükörbe és rádöbbensz lassan, hogy nem velem kéne ujjat húznod unalmasabb perceidben – utaltam a csúnyán feldagadt arcára és az arcán éktelenkedő foltokra. Ő csak a szemét forgatta, és szó nélkül elsétált mellettem, de sejtettem, hogy ezzel még nincs vége a harcnak köztünk.