darabokban - in pieces

13. rész

Nem hittem, hogy ennyire hiányozni fog nekem, mivel nem volt túl szoros a kapcsolatunk. Ahogy egyre idősebb lettem, és kamaszodni kezdtem, teljesen elhatárolódtunk egymástól, állandóan csak veszekedtünk és sosem találtuk a közös hangot, pedig korábban mindenben tökéletesen egyetértettünk.

Nem is tudtam, hogy lehet az, hogy több, mint három évvel a halála után majdnem belehalok abba a fájdalomba, amit a hiánya kelt bennem. Pedig amikor először megtudtam, semmit nem éreztem. Semmit az égvilágon. Egyszerűen fogtam magam, és elmentem a legjobb barátnőmhöz, és amíg haza nem értem, fel sem fogtam igazán, mi történt.

Könnyektől homályos tekintettel rontottam ki a kollégiumi udvarra, mert most levegőre volt szükségem. Képtelen lettem volna bent ülni a szobámban, miközben bennem minden a feje tetejére állt.

Alig töltöttem még időt a szobámon kívül, őszintén: nem érdekelt, hogy mit lehet csinálni a koliban, az udvaron vagy bárhol, ami azt jelentette, hogy másokkal kapcsolatba kell kerülnöm. Ezért aztán fogalmam sem volt, hogy mi hol van, bár a tájékoztató azt írta, hogy kosár- és focipálya is van kint, körülötte futópályával, ami kiegészítette a tesicsarnokot és a fedett úszómedencét.

Jól felszerelt hely volt ez a suli, de semmi értelme nem volt az egésznek, mert mindent csak kötelező jelleggel, megadott időpontokban lehetett csinálni, semmi nem volt szabadon választható. Úszni csak az első két évben járhattak a diákok, de nekik muszáj volt minden héten egy délutánt ott tölteniük. A foci, kosár és röpi a futás mellett pedig szabadon választható sporttevékenységek voltak más-más délutánokon.

Meglepődtem azon, hogy mennyire elhúzódott az idő a pszichológussal, odakint már sötétedett, mikor kilöktem magam előtt az ajtót, ami a zárt udvarra vezetett. Elég nagy tér volt ahhoz, hogy ne érezze az ember bezárva magát, de a tudat, hogy innen sehová nem mehetek, egyedül elég volt ahhoz, hogy minden kellemes érzést kiűzzön belőlem.

Önkéntelenül is az udvar jobb oldali részéhez sétáltam, ahol néhány fa és egy virágoskert díszítette a magas betonfalakkal körülvett udvar szélét. A kertben rengeteg rózsa virágzott, gyönyörű kilátást biztosítva ezen a hideg, őszi estén is. A fák levelei kezdtek a sárga, bordó és barna különböző árnyalataiba váltani, a köztük fel-felvillanó örökzöldekkel tökéletes őszi színkavalkádot alkotva.

Az egyik fa felé lépdelve észrevettem, hogy nem vagyok egyedül odakint. A fák betonfal felőli oldalán, hátát a legvastagabb törzsű tölgynek támasztva a földön ült egy ember, akiből alig láttam valamit, annyira jól elbújt az árnyékban. Ha nem mozdul meg abban a percben ahogy a fa mellé lépek, simán elsétáltam volna mellette.

Összesen négy évfolyam volt az iskolában, minden évfolyamon három 10-18 fős osztállyal. Ez a legrosszabb esetben is 120 gyerek, de szerintem még attól is többen jártunk ebbe a suliba. Én mégis voltam olyan szerencsétlen, hogy a minimum 119 ember közül pont egy olyannal futottam össze az udvaron, akit ismerek.

- Ez az én helyem – morrant rám Norbi, miközben a zsebébe nyúlt. – Ha jót akarsz magadnak, visszamész a koliba – figyelmeztetett, de egyáltalán nem érdekelt, hogy mit magyaráz. Térre és levegőre volt szükségem ahhoz, hogy letisztázzam, mi folyik a fejemben, és ebben nem fog megállítani egy srác sem. De arra sincs szükségem, hogy még vele is összevesszek.

Pár fával arrébb sétáltam a koli jobb oldalunkon lévő fala felé, és egy hang nélkül lehuppantam a legszimpatikusabb fa tövébe Norbi felé se nézve.

- Gyorsan tanulsz – húzta fel az egyik szemöldökét felém fordulva, és kicsit felemelte a hangját, hogy jól halljam. – Mondhattad volna, hogy nincs kedved balhézni és akkor nem zavarlak el – rántotta meg a vállát, aztán végre csöndben maradt. Szerintem legalább fél óráig néma csendben ültünk egymás mellett, de ahelyett, hogy átvettem volna magamban, mi a szart érzek, csak lényegtelen dolgokon gondolkoztam.