darabokban - in pieces

14. rész

- Én nem lennék olyan biztos ebben a helyedben – figyelmeztettem. Nem akartam, hogy hülyeségeket feltételezzen rólam, főleg úgy, hogy fogalmam sem volt, miért jutott erre a feltételezésre éppen most. Muszáj volt megtartanom az imidzsem, mielőtt egy nap esetleg ő is úgy dönt, hogy egyetlen mondattal porba dönti az egész életem.

- Elmondhatod akárhányszor, úgysem fogok hinni neked – hallottam a mosolyt a hangjában. Nem is láttam még mosolyogni őt, de addigra olyan sötét volt, hogy esélyem sem volt bármit is látni belőle.

- Miért?

- Mert hiába akarod eljátszani a rossz kislányt, akkor is süt belőled a szeretet, még ha nem is mersz szeretni senkit – vett egy mély levegőt, mielőtt folytatta. – Pont olyan vagy, mint a legjobb barátnőm. A volt legjobb barátnőm – javította ki magát gyorsan és nyelt egy nagyot.

- Mi történt vele? – hagytam figyelmen kívül az előző pár mondatát. Az emberek gyakran látnak olyan dolgokat, amik nem igazak, csak azt akarják, hogy azok legyenek. És ha túl sokáig ragaszkodnak ehhez a képzeletbeli képhez, borzasztó nagyot fognak esni, mikor rádöbbennek arra, mi is a valóság igazából.

- Én történtem vele – nevetett fel keserűen, amitől megint kirázott a hideg. Olyan mély hangja volt, hogy néha el sem hittem, hogy egy 17 éves srác ül előttem.

- Igen...?

- Bántottam őt, és még csak észre sem vettem – suttogta halkabban, mint ahogy a szél fújt, nagyon oda kellett figyelnem, hogy megértsem, mit mond.

- Hogy lehet ezt nem észrevenni? – csattantam fel, és levegő után kaptam.

- Te ezt nem értheted – kiabált vissza kétségbeesett hangon. – Fogalmam sem volt, mit csinálok vele. Amíg egyszer túl messzire mentem, és nagyon eldurvult a helyzet – remegett meg a hangja. Azt hiszem a mai nap teljesen betette neki a kaput, de nekem is, mert csak annyitól, hogy a szavait hallgattam, könnyek gyűltek a szemembe.

- Jó, azt még esetleg elhiszem, hogy nem veszi észre az ember, ha szavakkal bánt valakit, de azt meg se próbáld beadni nekem, hogy nem tűnik fel, hogy kishíján agyonversz valakit – remegett meg a hangom, mert a helyzet mindkét oldalán tartózkodtam már korábban.

- Elvesztettem a fejem – szívta be élesen a levegőt. – 13 évesek voltunk, azt sem tudtuk, mit csinálunk, de hónapok óta együtt jártunk, mikor közölte velem, hogy valaki másba szerelmes és hogy végzett velem. Azt mondta, hogy igazából sosem szeretett, csak ki akarta próbálni, milyen lehet valakivel együtt lenni – sóhajtott fel. – Soha többet nem beszéltem vele azóta.

Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Fogalmam sem volt, mit kellene róla gondolnom, amikor a legszívesebben azonnal felugrottam volna, hogy elrohanjak a közeléből, de közben egy hang végig azt ordította a fejemben, hogy képmutató vagyok ezért. Hiszen én is ugyanezt csináltam: elvesztettem a fejem, méghozzá nagyon.

- Egy csomó srácot láttam már, aki azzal menőzött, hogy ő rosszfiú meg macsó meg minden, aztán azon kaptam magam, hogy én egy igazi rosszfiú vagyok – folytatta. – A saját szüleim nem engedtek haza egy egész éven keresztül, annyira féltek attól, aki belőlem lett az évek alatt, nehogy bántsam a nővéremet vagy őket.

- Korábban is volt ilyen veled? – kérdeztem. Újra kirázott a hideg, ahogy egyre jobban lehűlt a levegő, de nem bírtam rávenni magam, hogy felálljak. Kettős érzések küzdöttek bennem egymással ezzel a sráccal kapcsolatban, amiktől alig hallottam, mit mond Norbi.

- Nem, sosem voltam agresszív. Voltak kisebb dührohamaim, de azok minden gyereknek vannak, nem? – tette fel a költői kérdést. – Sosem emeltem kezet se rájuk, se a nővéremre és soha nem is tenném meg, de képtelenek felfogni ezt.

- Miért, az a lány nem a barátnőd volt? Mégis bántottad őt – szorult a levegő a tüdőmbe, ahogy megkörnyékezett a valóság, amit azóta távol tartottam magamtól, hogy beléptem a kapun két héttel korábban.

- De nem direkt csináltam – kiabált, miközben a levegőbe csapott a kezével, és véletlenül eltalálta a vállamat. Pár másodpercig mindketten mozdulatlanná deremedve ültünk, aztán az történt, amire egyáltalán nem számítottam: egyszerűen elsírtam magamat.

A mellkasomhoz húztam a lábaimat, szorosan átöleltem azokat és a fejemet lehajtva sírtam, hosszú hetek óta először.

- Ne haragudj, kérlek, nem szándékos volt – suttogta Norbi, ahogy közelebb húzódott hozzám. Ironikus, nem ugyanezt mondta az előbb is? Nem direkt csinálta... Persze, ez tényleg véletlen volt, és még csak nem is fájt, de ez az egyetlen kis gesztus olyan sok mindent engedett szabadjára bennem, hogy alig jutottam levegőhöz tőlük.

- Én nem bírom ezt csinálni. Elegem van az idióta rosszfiúkból, az állandó verekedésből és hogy mindig minden csak véletlen – kiabáltam. Hiába töröltem le a könnyeimet a kézfejemmel, azonnal újak árasztották el az arcomat. – Kivagyok a gondolattól, hogy állandóan készen kelljen állnom arra, hogy a kórházból telefonáljanak mert eldurvult egy verekedés, hogy a börtönbe kell mennem segíteni valami havernak letenni az óvadékot, hogy kapjam az üzeneteket az éjszaka közepén és ki kelljen szöknöm, mert már megint kipróbált valami új drogot és véletlenül úgy kiütötte magát, hogy azt sem tudjuk, felkel-e még bármikor – egyre jobban rázta a testemet a zokogás, ahogy olyan szavak hagyták el a számat, amiknek már réges-régen ki kellett volna jönniük belőlem. – Én nem bírok ki még egy véletlent, egyszerűen elegem van – suttogtam.

Nem sokat láttam a minket körülvevő sötéttől és a könnyeimtől, így összerezzentem, mikor megéreztem, hogy Norbi szorosan körém fonja a karjait, és magához húz egy ölelésre. Ez a legabszurdabb dolog, ami eddig történt velem, visszavonom amit a lövöldözésről gondoltam korábban. De abszurd vagy sem, határozottan szükségem volt arra, hogy valaki megöleljen, és addig tartson, amíg végre kisírom magamból az elmúlt másfél év összes felgyülemlett feszültségét. Szorosan lehunytam a szemem és Norbi pulcsijába temettem az arcom, amíg sírtam.

Ahogy kezdtem megnyugodni, elhúzódtam tőle, mert rádöbbentem, hogy egyrészt mekkora hülyét csináltam magamból, másrészt meg hogy teljesen elfelejtettem, hogy kivel is van dolgom.

- Ne félj, senkinek nem szólok egy szót sem, ha cserébe te is megígéred, hogy tartod a szád erről – ajánlotta, ahogy felálltunk a földről. Alig pár perc volt hátra a takarodóig, így gyorsan letöröltem az arcom, kifújtam az orrom és nagyjából rendbeszedtem magam. – Áll az alku?

- Aha – fogadtam el a felém nyújtott kezét, és megráztam azt. Nem bíztam benne, de tudtam, hogy valószínűleg nem sokan tudnak bármiről, amit ma nekem elmondott, így ha ő megpróbál tönkretenni engem, én is megtehetem vele ugyanazt.

- Ezt vedd fel – terítette a hidegtől remegő vállamra a dezskijét, miután leporolta azt, és velem együtt sétált vissza a koliba. Beregisztráltuk magunkat, és egy szó nélkül a saját szobáink felé indultunk.