darabokban - in pieces

11. rész

- Én láttam már öngyilkossági kísérletet – huppant le a hajához passzoló rózsaszín ágytakaróra Lina, és olyan könnyeden ejtette ki ezt a mondatot, mintha a kedvenc kajájáról beszélnénk.

- Én még soha – vonakodtam attól, hogy konkrétan rákérdezzek, mi történt, és inkább alaposan szétnéztem. A szobában a beépített, világosbarna bútorokat mindenhol csillámos matricák, színes takarók és díszpárnák dobták fel, mintha a piercinges, fültágítós lánynak egy egész szivárvány lakna a fejében. Vagy legalábbis a szobájában. – Bár próbáltam már megölni embert – tettem hozzá, mert túl hosszúra nyúlt a csend kettőnk között.

Nem tudom, miért mondtam el, hogyan csúszhatott ki ez a számon, de nem akartam rögtön visszaszívni mindent, és meg nem történtté tenni a helyzetet. Lina sokkal több volt már nekem, mint egy random ismeretlen, és úgy éreztem, legalább ennyivel tartozom neki azért, amit értem tett anélkül, hogy akár észrevette volna.

- Hű – nyelt egy nagyot, és annyira jó lesett, hogy ugyanolyan tanácstalanul ülünk egymással szemben, hogy majdnem elnevettem magam.

- Ha elmeséled, én is elmondhatom, mi történt.

Legalábbis egy részét, amitől már képes vagyok beszélni. Azt hiszem.

- Hát... Még tíz lehettem, mikor átmentem mamáékhoz anyával, de elszökött a kutya. Anya megpróbálta megfogni, én meg bementem szólni, hogy mi történt, de mama nem volt otthon, és arra mentem be, hogy papa egy kötélről lóg a kamrában. Kirohantam, hogy szóljak anyáéknak, és a mentősök időben odaértek, hogy újraélesszék őt... De amióta tudom, milyen nagy szopás az élet, arra gondolok, lehet, hogy jobb lett volna csendben megvárni, amíg meghal, ha úgyis ezt akarta. Három év múlva a szívére szedett gyógyszerekkel megölte magát. Úgyhogy végülis csak három szenvedéssel teli évet adtam neki pluszban, de soha nem volt egy rossz szava hozzám emiatt – harapott a szájára, de a sírást nem tudta leküzdeni, könnyek csillogtak a szemében és végül elengedte magát, mikor megsimogattam a karját.

- Csak nem lehetett az olyan rossz, ha három egész évet várt addig, nem? – próbáltam megnyugtatni őt, amíg összeszedte magát.

- Azt hiszem, boldog volt, nagyon szeretett minket, de volt egy mentális betegsége, nem emlékszem már mi volt a neve, attól voltak borzasztó rossz időszakai. Olyankor nagyon nehezen tudott életben maradni – emlékezett vissza. – Sokat küzdött vele, de egy idő után mindenki feladná a küzdelmet, a legerősebb ember is, ha tudja, hogy nincs kiút a szenvedésből és nincs már miért élni – törölgette meg a szemét, és kifújta az orrát. – És mi a te történeted?

Olyan kíváncsi volt, hogy el sem hittem, hogy ez megtörténhet. Az előző kijelentésem után mindenki más a fejét fogva elrohant volna a közelemből, de Linának ez meg sem fordult a fejében. Sokkal nyitottabb, kedvesebb és megértőbb volt, mint bárki, akit Budán a barátomnak vallottam.

- Volt egy pasim, akivel másfél évig együtt voltunk, de az utolsó időszak elég nehéz volt – ködösítettem. – Kiderült, hogy több hónapja, ha nem egész végig csalt engem a legjobb barátnőmmel és a közös barátaink fogadásokat kötöttek, hogy meddig bírom így, hogy mikor veszem majd észre meg úgy általában az egész társaságunk ezen szórakozott szabadidejükben.

- És meddig tartott, mire észrevetted?

- Ez nem volt olyan egyszerű – szívtam be a levegőt élesen, mikor visszaemlékeztem a rettegéssel töltött percekre. Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem vettem észre korábban, hogy van valami, de nem mertem tenni ellene, mert féltem attól, mi következik azután, hogy megvádolom valamivel, ami lehet, csak az én fejemben létezik. Aztán amikor rajtakaptam őket a garázsban smárolni, miközben a többiek mind velük voltak, elvesztettem a fejem minden gátlásommal együtt. Az összes félelmem úgy tűnt el, mintha nem is létezett volna korábban. Még szerencse, hogy annyit verekedtünk, és megtanított pár jó ütésre Dani legjobb haverja, mert szarrá tudtam verni őt is meg azt az idióta picsát is, mikor végre volt elég bátorságom hozzá.