darabokban - in pieces

53. rész

- Okés. Akkor ki megy elsőként? Ahogy kilépsz az ablakon, a szomszéd épület tetején meg tudsz állni, de van egy kábé harminc centis rés a két épület között. Oda azért ne ejtsetek be semmit ha lehet – dörzsölte a homlokát feszülten a fiú. Lassanként csak rájött, hogy nem egy akrobatákból álló csoportot hozott magával, és előbb vagy utóbb úgyis beesünk mindenféle lyukba és résbe.

Így őszintén csodálkoztam, mikor Gergő elsőként kiugrott az ablakon, és minden gond nélkül átlendült a tetőre. Azonnal vissza is fordult, hogy segítsen a következőként érkező Alíznak. Ő ahogy bemászott az ablakba, leült a párkányra majd kijelentette, hogy ott is marad. Körülbelül fél méterrel volt magasabban az ablak mint a tető, de az ablak második emeleti elhelyezkedése megnehezítette a tériszonyos lány helyzetét.

- Na gyere, nem lesz semmi gáz – biztatta őt Gergő. – Minél hamarabb ugrasz, annál hamarabb túl is leszel rajta.

Pár perc győzködés után azért csak sikerült átmásznia, ezután Petra, őt követve pedig Lina, Eme és Peti is átugrottak. Ők féltek a legjobban, úgyhogy előreengedtük őket. Lina ahogy átért a tetőre, azonnal le is ült, mert a szegély nélküli tetőn való sétálgatás nem nagyon tetszett neki. Gergő éppen visszaért Lina mellől, mikor Máté már át is ugrott, épp a nadrágját porolta le. Már csak Márk, Norbi és én maradtunk odabent.

- Hogy fogod becsukni az ablakot? Kell segíteni vele? Vagy így marad amíg nem jövünk? – érdeklődtem, míg Márk nagy nehezen átmászott az ablakon. A széles párkány sem tudott azon segíteni, hogy milyen magas volt, alig bírta átpréselni a hosszú lábait a kis helyen.

- Meg tudom oldani, nem lesz gond. Menj csak – biccentett nekem, úgyhogy bemásztam az ablakba, és felmértem a helyzetet. Oké, csak fél méter volt a különbség, de tényleg félelmetes volt az a rés a két épület között, főleg ebben az esti félhomályban. Gergő felém nyújtotta a kezét, de szerintem el sem ért volna, amilyen rövid karom volt. Nem akart rálépni a konyha épületének a szélére, mert elég bizonytalanul álltak a lapostető szélén a lécek.

Az ablakban guggolva megkapaszkodtam a jobb oldalamon, nekilendültem és egyszerűen átugrottam a szemben lévő tetőre. Próbáltam minél közelebb landolni Gergőhöz, nehogy megcsússzak a tető szélén. Guggolva értem földet, a lendület és az ugrás ereje azért egy kicsit meglepett. Gyorsan felálltam, hogy Norbi is le tudjon ugrani minél hamarabb. Mire megfordultam, szinte nem is látszott az ablakon, hogy nyitva lenne, Norbi olyan ügyesen visszazárta, és tovább is indult.

- Erre gyertek – intett nekünk a fekete hajú srác, majd halkan elkezdett a tető távolabbi vége felé sétálni. Még így is legalább egy emelet magasban voltunk, úgyhogy kíváncsi voltam, hogy megyünk le. – Itt van egy tűzlétra, vagy az épület oldalán is le lehet mászni – vezetett minket a sötétbe burkolózó tető széléhez. Petra és Lina azonnal a lépcsőt vette célba, de szerintem az veszélyesebb szerkezet volt, mint ha csak úgy leugrok a tetőről. Rozsdás, ezeréves összehegesztett vasrudak alkották az egész „létrát", ami úgy nyikorgott a hajszálvékony Petra alatt, hogy ráállni sem mertem volna.

Inkább Gergőt követtem, aki gyorsan felmérte a helyzetet. Én is szétnéztem, és egyből legalább három lehetőséget is láttam, hogy hogy tudnék lemászni onnan. Egyszerre néztünk egymásra Gergővel és elvigyorodtunk, szinte biztos voltam abban, hogy ugyanarra gondolunk.

- Verseny? – kérdeztük majdnem egyszerre egymástól.

Annyiszor kellett már hirtelen meglépnem rizikós helyzetekből ablakokon kimászva, tetőkön keresztül, hogy szinte reflexből állította össze az agyam a menekülő útvonalakat. Sokat segített Márk telefonja, aki Petivel bevilágította az egész területet a földig, így mindent beláttam.