darabokban - in pieces

23. rész

- Semmi – feleltem rezzenéstelen arccal Norbinak, mikor végre meg tudtam szólalni.

- A faszt – csattant fel a srác, és elég zaklatottnak tűnt, még tőlem is jobban felhúzta magát. – Ki ez a srác?

- Egy ismerősöm – rántottam meg a vállam, mert nem beszélhettem róla senkinek, főleg nem Norbinak.

- Milyen jó életed lehetett itt, ha ilyen ismerőseid vannak – gúnyolódott Norbi.

- Ugye – mosolyodtam el keserűen, és a hajamba túrtam. – Nem mehetek ma este haza. Ki a francot hívjak fel – motyogtam magamban, miközben a telefonom névjegyeit néztem végig. Épp Iván neve fölött állt meg a kezem, mikor Norbi megszólalt.

- Eljöhetsz hozzánk, ha elmeséled, hogy mi ez az egész – ajánlotta, ami másnak lehet fairnek tűnt, de én nem vagyok képes erről az egészről beszélni, senkinek.

- Nem fogom elmesélni.

- Miért, mi olyan kurva nehéz abban, hogy elmondj valamit? – emelte fel a hangját a srác, amit most sokkal rosszabbul viseltem, mint bármikor máskor a suliban. Mintha ott valami védettebb helyen lennénk, vagy nem is tudom.

- Fogalmam sincs, de nem tudok róla beszélni, és ha ezt képtelen vagy felfogni, akkor nem érdekel semmilyen ajánlatod – vágtam vissza. Jól döntöttem, mikor nemet mondtam neki, minden csak ezerszer bonyolultabb lenne, ha most együtt lennénk, és ugyanígy követelőzne semmi tekintettel arra, hogy mit érzek és min mehetek keresztül.

- Amíg nem vagy hajlandó velem őszintén beszélni, ne is számíts arra, hogy bármilyen ajánlatot teszek neked – fordított hátat nekünk, és elviharzott az emberek közé vetve magát. Hiába volt péntek délelőtt, egy csomó ember cikázott a vasútállomáson, ami engem azért egy kicsit meglepett, sosem voltam még itt iskolaidőben.

- Ha akarod egy darabig még veled maradhatok, beülhetünk kajálni vagy nem tudom – ajánlotta fel Márk, megtörve a csendet. – Nem kell beszélned semmiről, amiről nem akarsz – vont vállat, mikor gyanakodva méregettem őt, de olyan őszintének tűnt, hogy belementem a dologba.

A legközelebbi Burger King felé vettük az irányt az Oktogonon, miközben néma csendben sétáltunk. Én még mindig nem tértem magamhoz a korábbi eseményekből, és óvatosan végigsimítottam a lüktető nyakamon, arra gondolva, hogy ennek aztán tuti nyoma marad.

Ugyan mennyi esélye volt annak, hogy épp Daniékkal futunk össze az idióta Nyugatiban, amikor oda jártak a legritkábban? Egyáltalán annak mennyi esélye volt, hogy pont odanéz, és meglát minket? Mi lett volna, ha egyből továbbmegyek és szét sem nézek? Talán akkor elkerülöm őt, és meg sem tudja, hogy itthon vagyok és akkor most nem keveredek ekkora szarba.

De az még jobban kiakasztott, hogy akármennyire bizonygattam magamnak, hogy képes vagyok továbblépni és Danira nem is gondolva élni, abban a pillanatban, ahogy megláttam, lefagytam és visszajött az összes emlék arról, hogy folyton megütött, ha valami nem úgy történt, ahogy azt ő akarta. Hogy biztos sokkal agresszívabb lett volna, ha megpróbálok meglépni előle.

És hogy már megint képtelen voltam megvédeni magam tőle, pedig minden egyes ütést, az összes mozdulatot azért tanultam meg, hogy ki tudjak végre állni ellene. Azért indultam újabb és újabb verekedéseken, hogy megtanuljam, hogy kell váratlan helyzetekben kitérni egy-egy ütés elől, hogy egyre keményebb legyek és soha többet ne bánthasson, de még mindig képtelen voltam bármit is tenni ellene, annyira rettegtem tőle.

Még mielőtt elvesztem volna ezekben a nem túl kellemes gondolatokban, szerencsére oda is értünk, és találtunk egy szabad zugot a kajáldában, miután rendeltünk.